Jelentés a déli magyar határról, Ásotthalomról: „Ásotthalomtól néhányszáz méterre a „kedves, Európában csak békét és nyugalmat kereső úriemberek könnyű kézipoggyásszal” készültek átkelni a határkerítésen.”
A multikulturalizmus bukása bekövetkezett: növekvő bevándorlás, növekvő kivándorlás, a nemzeti identitás felszámolása, a nyugati civilizáció alkonya.
Bizonyos szempontból félreérthető a „multikulturalizmus bukása” kifejezés, amennyiben nem vagyunk restek figyelembe venni azt az egyszerű tényt, miszerint a multikulturalizmus azon ideológiák egyike, melyek már abban a pillanatban elbuktak, amint életre hívták őket. Hogyan képes halálra ítélni magát a születése pillanatában egy ideológia? Úgy, hogy egy utópia.
Tekintve, hogy az utópiák megvalósíthatatlan eszmerendszerek, egy pillanat erejéig is tudományos képtelenség aktualizálni őket a gyakorlatban egy társadalmi berendezkedés alapköveként, vagy akár egy egész civilizációra kiterjedő korszellemként.
A hazai baloldal – bármilyen furcsa is e két szót egymás mellett látni – szerint fenyeget a kivándorlás, a kormánypárt szerint pedig fenyeget a bevándorlás. De a helyzet az, hogy mindkét probléma évtizedes viszonylatban fenyegeti hazánkat.
A liberális hippizmus, a genderizmus, és a radikális feminizmus együttes és globális tombolásának szisztematikus kibontakozását követően az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk egy olyan folyamatnak, amely napjainkban is minden erejét bevetve igyekszik tinta helyett vérbe mártogatott tollával átírni Európa történelmének lapjait. Ez a folyamat: a migráció.
Az özönvízként ránk zúduló bevándorlási hullám ideológiai alapköve pedig nem más, mint a multikulturalizmus, mely immár negyedik pusztítóként eredményes haláltáncnak biztosította kezdetét, mely az európai embert napról napra a legmélyebb szakadék szélére terelgeti.
A 21. század hajnalán kezdetét vette Kelet-Közép-Európában egy nyugatra kiáramló emigráció. Majd a 2010-es években a globális rombolás újabb építőkockájaként megkaptuk a vállunkra a Közel-Keletről beáramló migrációt.
Mára pedig odáig kényszerültünk jutni, hogy a büszke nő, Európa lassan eldobja koronáját, mert egyízben kebelezi be és emészti fel könyörületet nem ismerve egy másik civilizáció. Pedig a folyamat beköszöntével bizony akadtak jópáran, akik ellenálltak. Köztük a mi hazánk is.
Dávid ugyan legyőzte Góliátot, de a történelem ezúttal úgy rendelkezett, hogy egy nemzetközi hatalom erősebbnek bizonyuljon, az igazságnál. Ezért is bátorkodtam globális rombolásnak nevezni e folyamatot. Ugyanis ezt a történetet, globalista erők írják.
Kétségkívül szokatlan ezt a rombolás építőkockájának nevezni. De tény, hogy hiába építik az új világrendet, annak alapköveként funkcionáló ideológiája igyekszik – megint csak azt kell mondanunk – minden erejét bevetve lerombolni az emberben mindazt, amely emberré teszi. A szóban forgó eszme azon új világrend előhírnöke, mely immár napjainkban zajló gyakorlati realitásként igyekszik lépésről lépésre felszámolni a nemzetállamokat, leradírozni a világtérképről az országhatárokat, és egyetlen szuperállam megdönthetetlen uralma alá taszítani az egész emberiséget. Többek között ilyen liberális ideológia a multikulturalizmus.
A multikulturalizmus nem tanácsolja, nem kéri, hanem követeli a 3. évezred emberétől, hogy miután megfosztották őt erkölcsi és nemi, most váljon meg önként a nemzeti identitásától is. Még ha fáj is elveszítenie. Tagadja meg kultúráját, felejtse el ősei múltját, melyből táplálkozhat, köpjön rá szent ünnepeire, végül tépje ki gyökerét hazájából is, hogy hontalan kozmopolita globálfogyasztóként beállhasson a sorba. Ez a már jól ismert eltörlés „kultúrája”.
Beszélhetnénk a multikulturalizmus diadaláról is, hiszen a regnáló korszellem egyik legfőbb alappilléréről van szó. Csakhogy a különböző kultúrák sokszínű együttélését beharangozó utópisztikus jövőkép kísérlete mára szemlátomást kudarcot vallott. Az iszlám világ beintegrálása a keresztény civilizációba a liberális korszellem parancsára, iszlamisták által levágott keresztény és liberális fejeket eredményezett. A tolerancia hírnökei az idő múlásával olyannyira toleránsok lettek, hogy az intoleránsokat intolerálókat – ezek vagyunk mi – ugyan továbbra sem tolerálják, de az intoleránsokat – ők azok, akik a toleránsok szerint mi vagyunk, de valójában azok, akiket mi nem tolerálunk, és a toleránsoknak sem kellene – tolerálják. Így a diadal tárgytalan.
De vajon mi a végső cél? Tévedés azt hinnünk, hogy e folyamat legvégső szándéka Európa iszlamizációja. Az csupán az első lépés. Megsúgom a nagy titkot: Európa elpusztításának folyamata két lépcsőfokból áll. Az első lépés az iszlám világ beintegrálása a keresztény civilizációba. Ezt követően kerül sorra a második lépés, amikor is a két egy térfélre erőszakolt kultúra, egymást pusztítja el. Végül nem marad más, mint az európai társadalmat megszámlált napjainkban is rémuralomba taszító márkabálványozó társadalom identitásmentes identitása, a fogyasztás kulturálatlan kultúrája.
Ha egy üvegbe beleteszünk ötven vöröshagymát és ötven lilahagymát, nem történik semmi. De ha az üveget felrázza valaki, a hagymák szétzúzzák egymást. Pedig az ellenség végig az volt, aki felrázta az üveget.
Miért akarnák emberek lerombolni az emberben mindazt, amely az embert emberré teszi? Miért akarná az egyén a végletekig kiterjeszteni az individuum szabadságát? Miért akarna az ember a homo sapiens szintjéről a homo deus piedesztáljára emelkedni, hogy abban a pillanatban, amint megérinti az eget, a legmagasabb szintről a legmélyebbre zuhanjon? Miért akarna a magát haladó szelleműnek önkéntesen elnevező ember istent játszani, hogy aztán önmagából kifordulva állattá alacsonyodjon? Miért akarná az ember megélni, önmaga alkonyát? Ezek jó kérdések. De vajon, megleljük valaha a válaszokat?
Forrás: „Székesi Marcell: Az ember alkonya” című könyv (megrendelhető azemberalkonya@gmail.com email-címen)
