Fájdalmasan hideg napok jártak a Börzsöny alján élő németajkú népességre 1944 és 1945 fordulóján. A lakosság java részét elhurcolták a szovjetek és kényszermunkára szállították őket a távoli Ukrajnába. Minden esztendő januárjának első napjaiban rájuk emlékeznek Berkenyén és Szendehelyen.
A tizennyolcadik században érkeztek a Német-római Birodalom területén található Frankföldről azok a telepesek, akik a Dunakanyartól egészen a Börzsöny keleti lejtőiig találták meg új otthonukat és gazdagították sokszínű kultúrájukkal ezt a vidéket. Fogadott hazájukban is a megszokott természetességgel őrizték hagyományaikat ezek az emberek, ám a közelmúlt történelmében akadtak olyan korszakok, amelyek komor borút hoztak mindannyiukra. Ilyen volt az 1945-ös esztendő jeges tele.
Az egyre inkább előre nyomuló szovjet csapatok 1944 karácsonya táján érték el a nógrádi táj délnyugati szegletét, és hatoltak be mind Berkenyére, mind Szendehelyre. Miután elfoglalták a településeket és kiűzték a nácikat, következetesen nekiláttak a németajkú lakosság szelektálásának. Hamis indokkal összegyűjtötték a munkaképes férfiakat és nőket, majd január első napjaiban fegyveres őrség kíséretében gyalogmenetben vitték őket keleti irányban. A szomorú vonulás egészen a kál-kápolnai vasútállomásig tartott, ahol vagonokba rakták a szerencsétleneket, és a szerelvények elindultak a messzi kiúttalanság felé. A célállomás a mai Ukrajna volt, a Donyec-medence szénvidéke, ahonnan a háború viszontagságai miatt hiányzott sok-sok szorgos kéz, de a lelőhelyek kitermelését el kellett végezni, amihez kapóra jöttek ezek a kényszermunkások.
A berkenyeiek és szendehelyiek embertelen körülmények között dolgoztak a föld alatt és felett, közülük rengetegen ott haltak meg a kíméletlen pokolban, és csak néhányuknak adatott meg a sors, hogy évek múltán visszatérhettek hazájukba. Ám a rabtartók még itt is kötelezték őket, egy mukkot nem beszélhetnek arról, milyen sors jutott nekik az ukrán sivárságban. A rendszerváltásig csak suttogva, titokban, családi körben mesélhettek az idősebbek a fiaiknak, unokáiknak arról, micsoda viszontagságokban volt részük.
Az 1990-es évek óta azonban méltó módon lehet emlékezni az elődökre. Igaz, a túlélők, a szenvedők közül azóta már csaknem mindannyian elhunytak, de a málenkij robot tanulságai nemzedékről-nemzedékre felejthetetlenül és kitörölhetetlenül átívódnak a két faluban.
Hosszú esztendők óta a megemlékezés kétfajta formája létezik. Egyrészt a Dunakanyarból gyalogtúra indul január első napjaiban, végigkísérve azt az útvonalat, amelyet nyolcvanegy esztendeje bejártak a málenkij robotot elszenvedők, másrészt Berkenyén és Szendehelyen helyi rendezvényeken hajtanak fejet az elődöknek tisztelegve. Ez 2026-ban sem volt másként: a nógrádi résztvevők január 2-án reggel a Szendehely melletti Gyadai tanösvénynél csatlakoztak a gyalogtúrához, és két nap múlva, vasárnap érkeztek meg Kál-Kápolna vasútállomására. Berkenyén szintén ezen a napon volt a megemlékezés a katolikus templom falán lévő emléktábla előtt, és a falu küldöttsége elutazott a hevesi községbe is, itt a vasútállomáson található emléktáblánál rótták le kegyeletüket.
