Egyike volt első mentoraimnak a sajtós pályán. Amikor tejfeles szájú újoncként befogadott a redakcióba, többet bírált, mint bátorított. Kérlelhetetlenül kemény kritikával, olykor érces-élces hangnemben, nem egyszer gúnyosan ható mondatokkal értékelte az írásaimat. De nem futamodtam meg, nem szaladtam dúlva-fúlva, sértődötten világgá, hanem nyeltem egy nagyot és igyekeztem legközelebb még jobb, még megformáltabb, még cizelláltabb cikket megalkotni. Neki is nagyban köszönhető, hogy mára oda jutottam a szakmában, ahova. Jó szemmel ismerte fel a tehetséget, ki az, aki tartósan megmarad a szerkesztőségi kötelékben, akire hosszabb távon számíthat. Én is így jutottam előrébb és előrébb a szerkesztői majd végül a főszerkesztői feladatokig.
Nehéz ember volt, mondhatni megosztó személyiség. Sokan kedvelték, mások megátalkodottan gyűlölték. Mégis, soha senki sem vonta kétségbe szakmai színvonalát, tisztelték és becsülték íráskészségét, irodalmi vénáját, vers – és prózaszerzői képességeit.
Legutoljára Balassagyarmat belvárosában találkoztunk, jó pár esztendővel ezelőtt, hiszen régen elkerült Nógrádból, de időnként hazajárt, családlátogatóba, költői ankétra. Megöleltük egymást, váltottunk pár szót, de cseppet sem gondoltam volna, hogy ez lesz a búcsúzó terefere. És többet nem mondhatja nekem: „barátom, úgy örülök, olyan régen találkoztunk”.
Most leveszem a polcról két kötetét, és beleolvasok a „Balhé van, babám” riportjaiba és az „Így mélyül” verseibe. Én így emlékezem!
Ádám Tamás: nyugodj békében!
