Amikor én életemben először komolyabban szerelmes lettem – korai középiskolásként – még fogalmam sem volt arról, hogy mi az a Valentin-nap. A lányszobák polcain nem különböző, színezett hajú Barbie-k sorakoztak, legfeljebb matrjoska babák és a falakon Depeche Mode poszter díszelgett. Nekem akkortájt a február első fele dédnagymamám és édesanyám születésnapját jelentette, és egy árva Bálint keresztnevű férfiú sem volt a tágabb családban.
Aztán a rendszerváltás után egyik pillanatról a másikra berobbant közénk ez az angolszász szokás, akárcsak Halloween szelleme. Még szerencse, hogy a Hálaadás napja nem lett ennyire népszerű, mert akkor felettébb sajnálnám a pulykákat.
Sajnos, a Valentin-nap mára az olcsó bóvli kategóriájába süllyedt. Áthatja az üzleti háttér, a reklám, emiatt a szerelmespároknál a „kell” fogalma lett az elsődleges és február tizennegyedikén a kötelességszerű ajándékozás a fontos a fiatalok körében – persze tisztelet a kivételnek. A különböző internetes oldalakat ellepik a rózsaszín és piros szívecskével ellátott mézes-mázos üzenetek, a bájolgó szavak, amiben lehet, nem sok az őszinteség. Mindenesetre engem így, túl az ötvenedik életévemen, már nem fog meg Valentin napja és a körötte forgolódó világ.
Meggyőződésem, hogy a szeretet és a szerelem mindennapos ügye a két lábon járó értelmes embereknek, nem alkalomszerű hozzáállás kérdése. De hát, el kell fogadni, hogy a huszonegyedik század harmadik évtizedében már ez a trendi.
