Emlékszem, kisgyermekként mindig zenebona keltett fel május elsején. Ahogy kitekintettem a harmadik emeleti ablakon, láttam-hallottam, amint a balassagyarmati Dózsa és Hunyadi utcák tömbházai ölelte játszótéren a város fúvószenekara fúj egy kis reggeli ébresztőt a lakosságnak.
Aztán felöltöztem szépen a piros nyakkendős úttörő egyenruhába, aminek zsebéből kis síp is kikandikált, majd az iskolásokkal együtt ott vonultam a Bajcsy úti intézmény diákjai között.
Később, immár középsulisként édesanyám elérte, hogy ne a Szántó gimnazistáival, hanem a szüleimmel, a kábelgyári dolgozók körében meneteljek Civitas Fortissima főutcáján, a Kossuth utcai kereszteződés és a bíróság épülete közötti szakaszon.
Egy alkalommal nagymamámat – aki szintén a település eme élüzemének irodai alkalmazottja volt – érdekes élmény érte ebben a munka ünnepi forgatagban. Kolléganője kihozta a felvonulásra, az akkor éppen óvodás, még jóformán karonülő kisfiát. Nagyi, aki igazán értett a gyermekekhez, azonnal pajkosan-hízelgőn fordult a kiskölyökhöz, mondván „Balázska, milyen aranyos vagy”, meg ilyen szavakkal. A srác azonban morcosan végigmérte a vele kedveskedő asszonyt, majd mérgesen visszavágott: „maga hülye”.
A bíróságnál már várt minket a kábelgyár kék színű Ikarus autóbusza, amivel kimentünk a majális további, hangulatos részére, a nyírjesi üdülőbe. Vadregényes környezetben, magas fenyőfák árnyékában terült el ez a nyaraló, ráadásul a közvetlen szomszédságban állt a szabadtéri színpad, így mi a kerítésre könyökölve nézhettünk a koncerteket, a fellépőket, és természetesen jókat hintáztunk és ittuk literszámra a kólát és traubiszódát a társainkkal.
Manapság, amikor szinte teljesen kihalt ünnepek idején a balassagyarmati utca, mosolygós nosztalgiával gondolok vissza ezekre a harmincöt-negyven évvel ezelőtti emlékekre, tudva, hogy már sohasem jön el az a kor, amikor ezrek élvezik a tavaszi napsütést május első napján a nyírjesi rengetegben.
