Nem vagyok vallásos, nem részesültem ilyen jellegű nevelésben sem otthon, sem a templomban. Nem bérmálkoztam, nem voltam elsőáldozó, misén legfeljebb puszta kíváncsiságból, vagy szomorú kötelességből fordultam meg, így aztán kézenfekvő, hogy nincs istenhitem. Sőt, egy kicsit még antiklerikálisnak is vallom magam, különösképpen a mostanában tapasztalt egyházi visszaélések okán.
A pápákat azonban mindig tiszteltem. Nem elsősorban vatikáni egyház – és államfői minőségben, nem a fehér ruha okán, hanem kifejezetten emberi oldalról. Az első ilyen személy II. János Pál volt, még a lengyel mivolta indokán is. Szerettem azt a nyíltságot, ahogy az emberekhez közelít, azt a kiemelkedő jóindulatot és papi alázatot, ami tükröződött a személyiségéből. XVI. Benedek már jóval távolabb állt tőlem, a habitusomtól, ám I. Ferenc iránt ismét megnyilvánult a szimpátiám, hiszen ő is ott élt a hívek között, törődött az elesettekkel, a szegényekkel, mindig kinyújtotta a karját, ha valaki segítségért esedezett.
Most érdeklődve figyeltem, vajon ki lesz az új pápa, milyen utat követ majd: azt a kitaposottot, amin elődje olyan magabiztosan járt, vagy új ösvényt keres majd a saját meggyőződése szerint. Mindenesetre az első benyomásaim kedvezőek XIV. Leóról, már a névválasztása kapcsán is, hiszen a legutolsó „druszája” igen vastag betűkkel írta be magát a világtörténelembe a tizenkilencedik század végén. Egyelőre az látszik, Ferenc követője lesz, és ha ez igazolódik, lehet, ebben a háborúkkal, vérontásokkal összemocskolt világban talán elhozhatja újra a békét, a barátságot, az egymás iránti megértést. Ebben feltétlenül szurkolok neki!
