A két magyar férfiú 1920. június 4-én igen feszengve várta a pillanatot. A Párizs központjától délkeletre fekvő hatalmas Versailles-i park, a Bourbon uralkodók egykori fényes lakhelye szélén álló Kis-Trianon kastély szobájában idegesen jártak fel és alá, amíg a hivatalos ceremónia során az asztalhoz szólították őket.
Eddig a mozzanatig sok minden történt, ami az első világháborút lezáró béketárgyalások idején bekövetkezett. Ha egyáltalán magyar szemmel tekintve ezeket a szűk körű megbeszéléseket egyáltalán tárgyalásoknak lehetett nevezni. A megcsonkított nemzet küldöttségének vezetője, Apponyi Albert is hiába vetette latba minden szónoki képességét és soknyelvű tudását, rá sem hederítettek a döntéshozók, miként a gondos alapossággal megszerkesztett térképre sem, ami több szempontra hivatkozva igyekezett alátámasztani a jogosnak vélt magyar területi igényeket.
Miután a törekvések hatástalanságát látva és a diktátum elfogadhatatlanságának tükrében a kormány delegációja lemondott, lényegében sorshúzással jelölték ki azt a két személyt, akik a békeszerződés dokumentumát kézjegyükkel ellátták. Egyikük, dr. Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter későbbi visszaemlékezéseiben ezekkel a szavakkal említette az aláírás pillanatát: „A ceremóniamester először hozzám lépett, és felkért, írjam alá a békét. Udvariasan hellyel kínált: – Prenez place, Excellence Benard! – Merci beaucoup, Monsieur! – válaszoltam, amint udvariasan visszautasítottam a nekem átnyújtott dísztollat is, és állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá a békeszerződést, majd családi pecsétes gyűrűmmel megpecsételtem. Aztán otthagytam a tollat az asztalon. (…) Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszerített aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszerített és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintettem.” Hasonlóképpen cselekedett a másik megbízott szignáló, Drasche-Lázár Alfréd gyáriparos, műkedvelő irodalmár is.
Azóta eltelt százöt esztendő és rengeteg víz lefolyt a határfolyókká vált Ipolyon, Dunán és Dráván. A magyar nép, más államok területére kerülve továbbra is él, mindenfajta beolvasztási kísérlet ellenére hűen őrzi nyelvét, kultúráját, hagyományait, beszéljük akár a csodálatos Székelyföldről, Kárpátaljáról, a Vend-vidékről, vagy éppen Palócország felvidéki falvairól.
És ez maradjon is így az idők végezetéig!
