Szeptember 30-án, szombaton lesz a Magyar Népmese Napja.
Ennek alkalmából papírszínházi előadással, mesékkel és játékos foglalkozásokkal várják a gyerekeket és szüleiket a Mikkamakka Gyermekkönyvtárba 30-án 8 és 13 óra között.
Adták hírül a Balassi Bálint Könyvtár közösségi oldalán.
Példaértékű, amikor a gyerekeknek olyan meséket olvasnak a felnőttek, amelyek értékeket közvetítenek feléjük, valamilyen jellegű erkölcsi útmutatást adnak nekik, és nem térítik le őket a józan ész ösvényéről.
Emlékezzünk csak vissza, még akkor is ha kellemetlen, hogy nem is olyan régen a gyerekek könyvespolcán virított a „Meseország mindenkié” című könyv.
Most, hogy láthattunk egy pozitív példát, vizsgáljunk meg egy negatívat, egész pontosan a legnegatívabbat, melyet jól ismerünk!
Akik az emberek félrevezetésén munkálkodnak, az általuk gondosan félrevezetett emberekből akarnak megélni.
A mesekönyvről már esett néhány szó egy korábbi cikkünkben:
„De ne feledkezzünk meg a „Meseország mindenkié” című rémalkotásról sem, amelyben gyerekmesékben állították a feje tetejére a világot, amelyben nem csupán nemi erőszak, részletes fizikai erőszak és burkolt pedofília szerepel, de egy emberrabló boszorkány is, aki a jó szerepét játszotta el, és az őt elítélő szülők voltak gonoszként beállítva, vagy egy sárkány, akit nem legyőzött a herceg, hanem a hercegnővel együtt beköltözött hozzá. Röviden: FELCSERÉLTÉK A GONOSZT ÉS A JÓT, kifordították önmagából a valóságot és az erkölcsöt, mint egy használt zoknit, majd a magyar társadalom elé hajították, melynek egy szerencsétlen, megvezetett rétege buzgón altatja MA IS GYERMEKEIT ezzel a propagandakönyvvel.
A „Meseország mindenkié” című könyvről több információ olvasható „Székesi Marcell: Az ember alkonya” című könyvben (megrendelhető azemberalkonya@gmail.com email-címen).”
Midőn a 2020-as Nemzetközi Kultúrharc óta évek teltek el, lehet azt mondani, hogy ez a téma már régen lejárt lemez, hogy már senkit nem érdekel, hogy már nem azokat az időket éljük, amikor erről kell beszélni, sokkal fontosabb volna más témákat napirendre tűzni.
Csakhogy… kizárólag abban az esetben jelenthetnénk ki, hogy elkéstünk, ha egyúttal azt is kijelenthetnénk, hogy a liberális hippi világnézet elbukott. Ennek tekintetében pedig azt kell mondanom: Bárcsak elkéstünk volna!
Már tehát nem azokat az időket éljük, amikor beszélnünk kell erről az óriási veszélyről? Azokat az időket éljük, amikor a „Meseország mindenkié” már nem folyik a csapból is, nem árad a híre az összes szélsőbaloldali és liberális hippi sajtóorgánumból, médiaközpontból és politikus szájából… VISZONT a 2-3 éve megvásárolt mesekönyvek napjainkban is felolvasásra kerülnek GYERMEKEK füle mellett! Jelenleg ezt kell figyelembe vennünk.
Attól, hogy 2020-ban kelt életre a legnagyobb divathullám, amely a mesekönyvet propagálta, még napjainkban is ezt olvassa fel számtalan úgynevezett édesanya szerencsétlen gyermekének.
A mesekönyv berobbanásának korszakában tucatnyi anyuka készített videót róla a világhálóra, hogy ezt a szentségtelenírást olvassa gyermekének vagy gyermekeinek estimeseként, vagy inkább estimese helyett.
A mesekönyv fokozottan igénytelen. S még így is, hatalmasabb pusztítással bír, mint sok gondosan kidolgozott könyv.
Hiába emelik fel tehát maguk elé pajzsként rozoga érvüket, miszerint a mesekönyv nem gyerekeknek készült, propagátorai és szerzői is számtalanszor elmondták, hogy de, gyerekeknek készült, és ott vannak a videót készítő, gyermekeiknek e mesekönyvet felolvasó szülők.
S ki tudja, hányan vannak még, akik a mai napig olvassák, csak nem készítettek róla videót? Talán azért, mert tartottak a társadalom még egészséges rétegének jogos reakciójától.
Istennek hála, hazánkban még ez a döntő többség. A többség, amely még nem veszítette el a józan eszét és ítélőképességét, akiknek még nem rombolták földig az erkölcsi identitását, akik még képesek felnőtt emberként gondolkodni, ellentétben azokkal az úgynevezett szülőkkel, akik gyermekként próbálkoznak gyermekeket nevelni.
A téma tehát még mindig aktuális, és lesz is nemhogy évekig, de évtizedekig. Hiszen ki tudja… nem lehet, és nem is szabad kizárnunk, hogy a mesekönyv, ha egy időre félre is lesz téve a porosodó könyvespolc szélére, talán nemzedékről nemzedékre száll, hogy pókként ejtse hálója csapdájába a következő generációk gyermekeit, és azok gyermekeit. Ahogy tehát a vétek követői megalkották a mesekönyvvel az erkölcs ellentételét, úgy nekünk nem csupán feladatunk, de egyenesen megkerülhetetlen kötelességünk felmutatnunk a mesekönyv ellentételeit.
A magyar népmesék tökéletes pozitív példák. A legminőségibb alkotás „Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese” című könyve.
Hiába támadnak a hippik azzal a kijelentéssel, hogy a magyar népmesékben is előfordul korhatáros tartalom, mert senki nem mondta, hogy az összes népmese gyerekeknek való.
A korhatár, a szabályok és az erkölcsi korlátok a hippik számára idegen fogalmak, akárcsak a józan ész… mindeközben pedig a helyes és egészséges emberi élet alapvető feltételei.
Hiába támadnak a hippik azzal a kijelentéssel, hogy „sokkal fontosabb témák is vannak”, mert attól, hogy vannak fontosabb társadalmi problémák, amelyekre megoldást kell találnunk, még a kevésbé fontos problémák is problémák, melyekről beszélnünk kell.
„Meseország mindenkié, mert ott él a gonosz is.”
– Toroczkai László –
„Mindenkinek szüksége van mesékre.” Nyitja meg előttünk története kapuját egy nem éppen mindennapi könyv, a „Meseország mindenkié”. Mikor azt a kifejezést halljuk vagy olvassuk, hogy „nem mindennapi”, az esetek többségében kifejezetten pozitív értékbecslésként dekódoljuk füleinkben. De jelen esetben ezt nem áll módunkban megtenni. Nem tehetjük meg, mert ha megtennénk, egyúttal lelkiismeretünket is eltemethetnénk a felásható föld legmélyebb pontjára, lehetőség szerint minél közelebb a Pokolhoz, és sírkövünkre felírhatnánk oly nagy betűkkel, hogy az utókor gyermekei is kristálytisztán olvashassák apró szemeikkel: „Itt nyugszik, a társadalom ellensége.”.
Ugyanis a következő sorokban taglalt elemzés említett tárgya, nem azért nem mindennapi, mert kiemelkedően elismerésre méltó alkotás, mind irodalmi, szövegalkotási, tartalmi, történetírási és erkölcstani vonatkozásában. Ellenkezőleg.
Erkölcstan? Ugyan.
Nem elengedhetetlenül szükséges azt állítanunk vagy feltételeznünk, hogy a „Meseország mindenkié” című könyv ultraliberális elveket valló hippi szerzői nem ismerik az erkölcsöt. Hogy számukra ez idegen fogalom. Csupán reménykedhetünk benne, hogy ez így van.
Mégpedig azért, mert ha szimplán tájékozatlanságról, de még azesetben is, ha tájékozódni nem akarásról beszélünk a mesekönyv megalkotási szándékának tekintetében, legalább kevésbé rossz a helyzet. Mert abban az esetben, ha a könyv megalkotásának célja erkölcstani értekezés volt, csak éppen olyan emberek tollából, akiknek fogalma sincsen az erkölcsről, egy harmatcseppnyi mértékben bocsánatos bűnről beszélhetünk.
De ha a szerzők pontosan tudják, hogy mi az erkölcs, és tudatosan annak ellentételére oktatják gyermekeinket, akkor óriási a baj ebben a világban.
Ezt a nem mellesleg elsőrendű kérdést azonban sajnos nem áll módunkban megválaszolni, hiszen nem látunk a szerzők fejébe.
Továbbá az is tény, hogy aki önérdekből kívánja hatalma gyakorlásával, illetve azzal való visszaélésével átformálni a társadalmat, vagy legalábbis annak egy célkeresztbe helyezhető rétegét, melyet azt követően eszközként használhat fel markában, az semmi esetre sem fogja valódi célját a nyilvánosság szempárja elé tárni. Ezt ne is várjuk!
Mert ha valóban nem tájékozatlan, de jószándékú, hanem nagyon is tájékozott, de rosszszándékú szerzőkről van szó, azesetben ők pontosan tudják, hogy amennyiben őszinteséget tanúsítanak, esélyük sem lesz céljaik megvalósítására. Illetve lehet esélyük, ha az igazságot mondják el, csak épp megcsonkítva.
Jól tudjuk, ki volt az a bibliai személy, aki ezt a módszert alkalmazta egész léte során. Hogy mindenki értse, úgy hívták: Lucifer. S hívják mindmáig.
Tűpontosan ezt az alattomos módszert érhetjük tetten, amennyiben feltételezzük, hogy a szerzők őszinték, amikor a könyv legelső mondatát olvassuk: „Mindenkinek szüksége van mesékre.”. Csakhogy azt nem teszi hozzá az előszó szerzője, hogy MILYEN mesékre.
Ragadjuk meg az alkalmat és gondoljuk végig, hogy az idézett mondat mely kiegészített formája az, amely megállná a helyét egy egészséges társadalomban!
„Mindenkinek szüksége van mesékre, melyek az erkölcs ajándékát csomagolják be lapjaikkal, elsősorban gyermekeink számára.”
Ebben minden benne van. „Elsősorban gyermekeink számára”, tehát nincs azzal baj, ha az ember felnőttként olvas meséket, például mitológiákat, mert azoknak természetesen lehet a felnőtt korosztálynak szóló mondanivalója is.
Nem minden mese gyerekmese.
A mesekönyv szerzői mégis arcátlanul azt állítják, hogy a könyv nem korhatáros!
Hogyan lehetne megfogalmazni másképp?
„Egészen bizonyos, hogy nem olyan mesékre van szükségünk, melyek történetei megragadják az erkölcsöt, minden összekapart erejükkel letaszítják civilizációnk trónjáról, majd annak megmaradt, szellemi értékre éhező gyermekei számára, tálcán kínálják fel az egyetemes erkölcs helyett, az egyetemes erkölcstelenséget, leöntve egy mézzel megkevert, szivárványszínű cukormázzal.”
Ha aranyozott alufóliába csomagoljuk a mérget, attól az még nem lesz csokoládé.
Ha csupán minimálisan megvizsgáljuk ezt a kérdéskört, rövid időn belül kristálytisztán kivehető lesz, hogy itt nem gyermeknevelési szándékról van szó… hanem a hippi világnézetet bálványképként népszerűsítő társadalomparazita marketingügynökök egy újabb alattomos társadalomellenes mesterkedéséről.
Akik az emberek félrevezetésén munkálkodnak, az általuk gondosan félrevezetett emberekből akarnak megélni.
A szóban forgó könyv nem csupán egy mesegyűjtemény… hanem egy valóságos kislexikon a szellemi és lélektani dimenzió legveszélyesebb destruktív ideológiájáról, a hippizmusról.
Legalább ebből a szempontból hasznát tudjuk venni. Ugyanis a hippi világnézetről értekezünk. A „Meseország mindenkié” című könyv pedig tökéletes információhalmaz eme nemes feladathoz.
Mert ebben a szörnyszülöttben minden benne van. Szerepet foglal benne a 21. Századi Apokalipszis mind a négy lovasa: a hippizmus, a genderizmus, a feminácizmus, és a multikulturalizmus.
Hiszen a Nagy Francia Forradalom óta így van ez. Ellen kell állnunk a tömegpusztító Szexuális Forradalom második hullámának!
Mi, következetes konzervatívokként, forradalmat hirdettünk a forradalommal szemben. A keresztény konzervatív értékrenddel ellentétben a liberális hippi világnézetet nem nevezhetjük értékrendnek, tekintve hogy sem értéket, sem rendet nem képvisel. Éppen ellenkezőleg. S tekintve, hogy az értéktelenkáosz nem cseng jól, nevezzük csak ellenkultúrának! Hiszen ezen eszme követői a kultúrát romboló elemek, a kultúra ellenségei. Lázadók, akik ellen fel kell lázadnunk. Rombolók, kiknek várát porig kell rombolnunk. A forradalom gyermekei, akik ellen ellenforradalmat kell hirdetnünk. Az ellenkultúra megteremtői, akik a kultúra rombolói, akik a kultúrharcban ellenkultúrát építenek, civilizációnk alapköve, az egyetemes erkölcs rovására, és a társadalomparaziták javára. Ellentétpár volt e két eszme az ismert egyetemes történelem majd minden századában, emígyen ellentétel ez megszámlált napjainkban is. Mert lázadni ma nem azt jelenti, hogy felkelni a rend ellen, hanem csatába indulni a káosszal szemben, hogy megmentsük a rend még élő, parányi szikráit. Tán nem véletlen, hogy a történelem kitermelte az igazi népmeséket, melyek nem szóltak másról, mint két pólus örök küzdelméről, a jó és a rossz harcáról, avagy a hős és a gonosz dacáról.
Kétféleképpen reagálhatunk tehát legitim módon a mesekönyv címére: „Egy: Meseország nem mindenkié. Kettő: Meseország mindenkié, mert ott él a gonosz is.”.
De ha a mesék mindig is arról szóltak, évezredeken átívelve, hogy a hős a jó, a gonosz pedig a rossz, akkor vajon miért születtek meg eme árnysötét írással olyan mesék, melyekben mindez fordítva jelenik meg? Mi történt a világgal? Miféle történelmi fordulópont ez a mesekönyv?
S ami még ennél is fontosabb kérdés: Mi lesz mindennek a következménye? Ezen kérdés megválaszolására vállalkoztunk. S ha elég kitartóak vagyunk, nem csupán keressük a választ, hanem megtaláljuk, és meg is adjuk.
Olyan történelmi mérföldkőhöz érkeztünk tehát, amely példátlan.
Ezidáig könnyedén vettük fel a harcot újra és újra a destrukció ellen, a gonosz ellen, mert módunkban állott történelmi tapasztalatainkból erőt meríteni.
Múltunkból táplálkoztunk, ahogy a fa táplálkozik gyökeréből, hogy a sötétségbe borult jelenben, megvédjük a jövő fénysugarát.
No de mi van akkor, ha a múltunkban nem találunk ehhez hasonló gonoszt? Amely elemeiben fordítja ki ismert világunk képét önmagából.
Jogosan tehetjük fel a kérdést, miszerint: „Jogunkban áll félni – de meg is tesszük?”.
A válasz az, hogy bár a félelem egy egészséges társadalomban gondolkodó ember számára egészen idegen érzés, igen, most az egyszer van okunk a félelemre. De ez nem azt jelenti, hogy jogunk is van a meghátrálásra.
Érték már hasonló támadások a múltban is az emberiséget. Egyszerűen arról van szó, hogy kifordították a világot önmagából. Ők a felforgatás erői. Jól ismerjük nevüket. Nekünk csupán az a dolgunk, hogy a világot visszafordítsuk. Egyszerűen hangzik.
Vajon valóban egyszerű és valóban sikerülni fog? Abban biztosak lehetünk, hogy sikerülni fog. Tehát e tekintetben aggodalomra semmi ok. Minden kérdésre megtaláljuk a helyes válaszokat. Csupán egy mellékes kérdésként marad fenn: Vajon egyszerű feladat lesz? Lényegtelen kérdés.
Bármily nehéz is lesz, végig csináljuk. Mert ez a helyes döntés. Hogy nem megsimogatjuk ezt az átkozott sárkányt, hanem levágjuk a fejét, bármily vastag a nyaka.
A valódi népmesék a valóságot foglalják történetekbe, ahol ha a városra támad a sárkány, a herceg nem puszilgatni kezdi, hanem kardot ránt ellene.
Erőinket egyesítve most meg kell kovácsolnunk a társadalom pajzsát korunk sárkánya ellen.
Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy normális mesében, ha a királyfi fordítva fogja meg a kardot, a király megsimogatja a kis buksiját, majd közli vele: „Ügyes vagy fiam!”, és hagyja elvérezni.
De láthatóan mégis akadnak olyan gyermeküket megrontó szülők, akik mégis ezen az állásponton vannak.
Egy normális mesében erre egy normális király úgy reagál, hogy elmagyarázza a fiának, hogy a kardot valójában a markolatánál kell megragadni, mert ha fordítva fogja meg, elvérzik, és esélye sem lesz a sárkánnyal szemben, ugyanis akkor MEGHAL.
Nem pedig azt mondja, hogy elfogadja a fia egyediségét, mert szereti.
A gyermekeink bűnbe rugdalásának semmi köze a szeretethez. Ilyet egy szülő vagy azért tesz, mert gyűlöli a gyerekét, vagy mert elveszítette a józan ítélőképességét. Az pedig súlyos veszélyt jelent a gyermekre nézve.
S ma erre tanít a hippi világnézet. „Ha nem fogadod el a gyermekedet minden hibájával együtt, akkor rossz szülő vagy, akinek fogalma nincs arról, mi az a szeretet, és csak gyűlölet lakozik szívében.”
Tehát az normális hozzáállás, ha szó nélkül elfogadjuk, ha a gyerekünk le akar ugrani a szakadékba, mert repülni kíván? Ha pedig nem fogadjuk el, és elmagyarázzuk neki, hogy midőn nincsenek szárnyai, lezuhan és meghal, akkor szörnyetegek vagyunk, akik gyűlölik a gyereküket?
Minden túlzást félretéve, ennél nagyobb civilizációs tébolyt, mint a hippi világnézet gondolatmenete, még nem látott az ismert történelem, amelyet ráadásul a szeretet bélyegével illettek! Hogyan ne lázadjon fel vérünk ezeket a meséknek nevezett szörnyszülötteket olvasva?
Forrás: „Székesi Marcell: Az ember alkonya” című könyv (megrendelhető azemberalkonya@gmail.com email-címen)
Kiemelt kép: hu.pinterest.com
