Szent László a határőrök védőszentje, így teljesen természetes, hogy június 27-én ők ünnepelnek – a polgárőrökkel egyetemben -, pontosabban a múlt idő illendő, hiszen a szervezetet 2007-ben felszámolták hazánkban, beépítve a rendőrség gépezetébe.
Jómagam a múlt század kilencvenes éveinek második felében, pályakezdő újságíróként ismerkedtem meg behatóbban a határőrök munkájával. Akkoriban rendszeresen igyekeztek menekültek a Szobtól Ceredig terjedő szakaszon a jobb élet reményében át a zöldhatáron, az Ipoly gázlóin, vagy a Karancs-Medves völgyein át. Főként az akkoriban befejeződött délszláv háború kiszámíthatatlan utóhatásai elől futva-loholva próbáltak országról-országra jutva a nyugati világba, már ha sikerült, és nem fogták el őket a folyóparti ártéren a szemfüles egyenruhás járőrök. Ferencsik Pál dandártábornok és sajtós munkatársai szinte hetenként számoltak be nekünk az újabb és újabb akcióikról.
A Határőrség Napja is rengeteg élményt tartogatott annak idején. A balassagyarmati igazgatósági központ udvarán látványos bemutatókat szemlélhettünk, kommandós szintű műveleteket, és még sorolhatnánk.
Ez már sajnos, csak a múlt. Az igazgatóság egykori dolgozói azért hatványozottan őrzik az emlékeket, Szent László napján a ma már a kormányhivatalnak otthont adó csendőrségi palota oldalában tisztelegnek a néhai munkahelyüket idéző táblánál és néhány éve a Palóc Múzeumban igazán szemléletes kiállítás keretében mutatták be, milyen is volt az élet bakaruhában és tiszti öltözetben.
Egyszóval a határőrség iránt – bármilyen formában is tevékenykednek manapság az utódok – komoly a nosztalgia, nemcsak bennem, hanem azoknak a szívében is, akik anno sorkatonaként szolgáltak a végeken.
