A napokban érdekes interjút néztem az egyik televíziós csatornán: dr. Gyuricza Csaba, a gödöllői agráregyetem rektora beszélt arról, hogy a magyar mezőgazdaságnak miként kell felkészülnie fokozatosan az egyre aszályosabb, csapadéktalanabb nyarakra, és térnek át a gazdálkodók a mediterrán vidékeken honos, sőt trópusi növények és gyümölcsök termesztésére. Negatív példaként az akadémikus megemlítette a málnát is, kiemelve, hogy míg harminc-harmincöt évvel ezelőtt még szinte minden kiskertben degeszre termett ez a finomság, addig mára szinte teljesen eltűnt, csak a legkörültekintőbb ápolással őrizhető meg az egyes szemek minősége.
Ezeket a mondatokat hallva nekem négy évtizeddel ezelőtti emlékek jutottak eszembe. Nagyszüleim őrhalmi kertjében négy-öt hosszú sorban pompáztak a karókra kötözött szárakon a gyümölcsök, és hiába minden „szúrós hatás”, ilyenkor, nyár elején rendre családi kalákában szedtük naphosszat, persze inkább csak az esti órákban. Amikor pedig összegyűlt a kellő mennyiség, előkerült a „fúrik”, rátettük a ládákat és irány az átadóhely. Tizenhárom-tizennégy éves koromban nagymamám ezt a szállítást már rám bízta, csakhogy az átvevőpont egy nagy lejtő aljában volt a faluban, és bizony minden erőmet meg kellett feszítenem ahhoz, hogy kordában tartsam a járgányt, nehogy elszabaduljon, mert akkor bizony azt a pár forintot sem kaptam volna meg, ami az áru kifizetése után ütötte volna a markomat.
Ezeket a szép élményeket szeretettel őrzöm a fejemben, és csak sajnálkozom amiatt, hogy letűnt a málnakorszak, pedig olyan szívesen lakmároznék még egy jót a frissen szedett édes gyümölcsökből.
