Apró gyermekkoromban féltem a temetőben. Nem, nem a szellemektől, vagy a holtak kísértésétől, más okokra vezethető ez vissza.
Amikor november elsején nagymamámmal kézen fogva sétáltunk a balassagyarmati sírkertben, kíváncsian figyeltem a fejfákat és köveket, számolva, hogy az ott nyugvó személy mennyi évet is élt. Ha pedig túl fiatalnak tartottam, megkérdeztem Nagyit, mi volt a halál oka. Aztán aznap éjjel rendre ezzel az emberrel álmodtam. Nem csoda, ha a gyertyagyújtásokat úgy igyekeztem intézni, hogy azzal még naplemente előtt végezzek, mert ha beköszöntött a sötét, valami sejtelmes didergés járta át a testemet.
Később, a felnőttkorba lépve elmélyültebbé váltak irodalmi ismereteim, Mindenszentek közeledtével általában Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér című könyvének az a fejezete jutott eszembe, amikor az író szülei társaságában felkeresi az erdélyi Mezőségben elterülő Pusztakamarás temetőjét, ahol „két kicsi város ég most a falu két dombján”, a román és a magyar temető. De ott, a családtagokról és rokonokról való megemlékezés egyáltalán nem olyan hangulatú, mint minálunk, a nógrádi tájon. A Keleti-Kárpátok ölelésében „kamaszok viháncolnak, lányok kuncognak a sötétben, halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat”, a felnőtteknél pedig előkerül bizony a borosflaska, ami „akár a tábortűz, maga köré gyűjti a didergő rokonságot”, és röpke fertályóra alatt kiürül, amit végül zsebre vágnak, és „nevetnek is, ha úgy fordul a beszéd”, az idegenből jött tanítónők pedig nem gyújtanak gyertyát, azt mondják, „eljöttek egy kicsit szórakozni”. Ám ritka bölcsességek is elhangzanak, például: „Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket”.
Mennyivel kedélyesebb ez, mint amikor csak állunk csendesen a hantnál, és fogaink között mormogjuk el az ilyenkor járatos imákat. De azt is tudom, ahány ház, annyi szokás, és nem lehet pálcát törni ezért sem a palócok, sem a székelyek felett.
