Mai kalandozásunk Drégely várához kalauzol minket, ehhez a Nógrád vármegyében található erősséghez,
mely – pontosabban a vár védőjének, Szondi Györgynek hősiessége – még egyik költőóriásunkat, Arany
Jánost is megihlette.
Drégely vára a Börzsöny északi részén helyezkedik el Drégelypalánk és Nagyoroszi közelében,
napjainkban kedvelt turistacélpont. A tatárjárást követő „második honalapítás” során emeltette IV. Béla
királyunk a Hontpázmány nemzetséggel, mely akkoriban a térséget uralta, első írásos említése nem sokkal
későbbről, 1285-ből származik. Az Árpád-ház kihalása után eszkalálódó általános káoszban az erősség
fejet hajtott Csák Máté tartományúr előtt, aki Magyarország északi részén rendezkedett be, ez az állapot
egészen 1321-ig, tehát Csák Máté haláláig fennállt.
1424-ben vadászkastéllyá alakíttatta akkori tulajdonosa, az esztergomi érsek. Drégely jelentősége
azonban akkor nőtt meg, amikor 1541-ben a törökök elfoglalták Budát, így gyakorlatilag pár aprócska vár
maradt csak, amelyek a felvidéki bányavárosoktól elválasztották a török hadakat. A kicsiny vár
helyőrsége többször csapott össze a portyázó betolakodókkal, elemi részük volt abban, hogy a felvidéki
arany- és ezüstbányák ne jussanak a szultán kezére. 1547-re a várak „csekély száma” egyetlenre
zsugorodik: immáron Drégely volt az egyedüli Nógrádban, amely nem tartozott a budai pasa hódoltsága
alá. Ekkor már három éve, tehát 1544-től Szondi György volt Drégely kapitánya, aki tisztában volt az
erősség elavultságával, azonban hiába írt leveleket az uralkodónak, az esztergomi érseknek, vagy éppen
Erazmus von Teufel felső-magyarországi főkapitánynak, hogy erősítsék meg Drégelyt, kérése süket
fülekre talált.
A török folyamatos előrenyomulása ellenére még 1547-re sem történik változás, a szebb napokat látott
vadászkastély a kor követelményeihez mérten teljesen hasztalan volt, már ami a hadi feladatokat illeti,
sőt, az ellátás és a katonák fizetsége sem volt teljesen zökkenőmentes. Érdekesség, hogy Szondi másik
elképzelése szerint Drégelyt le kellett volna rombolni és a közeli mocsaras vidéken új erősséget emelni,
ám természetesen ez sem valósult meg.
Végül 1552-ben, tehát a török támadás évében kisebb munkálatokat végeztek a külső falakon, illetve a
várható török támadás miatt katonák is érkeztek a várba, ám a védők létszáma még így is csak 146 főre
rúgott. Hádim Ali 12 ezer fős seregével és faltörő ágyúival először Veszprémet hódoltatta, július elején
pedig elindult, hogy Drégellyel is leszámoljon, utóbbira persze Szondi várkapitány is számított.
Július 6-án a kipihent hódoltsági hadtestek körbezárták a várat és megadásra szólították fel a védőket.
Mindkét fél tudta, hogy keresztény erősítés nem fog érkezni. A megadás lehetőségét Szondi
visszautasította, erre a törökök felgyújtották a fából készült elővárat, így a védők már az első napon
visszaszorultak a „fellegvárba”. A következő két napban a törökök tovább ágyúzták az erősséget, majd
rohamra indultak, melyet Szondiék csodával határos módon visszavertek, sőt, nagy veszteségeket okoztak
az ostromlóknak. A törökök válaszként romhalmazzá lőtték a várat, majd ismét gyalogsági rohamra
készültek 1552. július 9-én. Előtte Ali még egyszer megadásra szólította fel Szondiékat úgy, hogy
Mártont, a szomszédos Oroszi papját felküldte a védőkhöz, ám a szándék ismét nem vezetett eredményre
(ez a részlet ismerős lehet Arany János költeményéből, esetleg a Dalriada nevű zenekar kiváló
megzenésítéséből). A török roham órákig tartott, Szondiék pedig hősiesen ellenálltak, míg az utolsó szál
emberig le nem vágták őket. Noha Ali eztán levágta Szondi fejét és közszemlére tétette, annyira tisztelte
bátorságát és kitartását, hogy betartotta korábbi ígéretét, amit a várkapitánynak tett és tisztességes katonai temetést szervezett számára. Drégelypalánkon jelképes szarkofág is őrzi emlékét.
A lerombolt várat a törökök helyreállították és őrséget helyeztek el benne. 1593-ig volt török kézen, majd
ismét magyar fennhatóság alá került, de maradék jelentőségét is elvesztette, így az 1650-es évektől már
nem igen használták. A korszakban az utolsó dátum, ami hozzá köthető, az az 1663. év, ekkor Drégely
őrsége nem várta be a közeledő törököket, hanem elásták ágyúikat és felgyújtották a várat.
Nem meglepő tehát, hogy az egykori erősség állapota folyamatosan romlott, a török korszak után ez
felgyorsult. Felújítása, jobban mondva rekonstrukciója és feltárása a rendszerváltoztatás után lett téma.
Noha az állagmegóvás már a kilencvenes években elkezdődött, Drégely sziklavára 2012-től lett
történelmi és nemzeti emlékhely. A vár a nemzeti örökség része, melyet folyamatosan rekonstruáltak,
rekonstruálnak. Több sorstársához hasonlóan Drégely is kedvelt turistacélpont, várjátékoknak,
természetjáró programoknak is otthont ad.
Közös nemzeti kincseink megóvása és felújítása közös nemzeti érdek is egyben, Drégely vára pedig
mindig fontos hordozója lesz a bátorságnak, a kitartásnak és a hősies helytállásnak, amely jó példa lehet
jelenkorunk generációinak számára is.