Ebben a huszonegyedik századi eltorzult világban, amikor egyre inkább elsatnyulnak a személyes kapcsolatok, és az emberek nagy többsége ilyen-olyan módon teljesen visszavonultan éli mindennapjait, a homo sapiens épeszűbb fajtái mindenképpen keresik a lehetőségeket, hogy ne váljon zápultabbá, depressziósabbá az életük. Némelyik társunknak e tekintetben sokszor marad a kocsmai közeg – már ha akad.
Nem tagadom, gyakran járok effajta helyekre, és elsősorban a társasági élmény keresése érdekében választom a módját a közösségi lét eme fajtájának. Nem az a fontos, hogy egymás után gördítsük le a korsónyi söröket, ürítsük ki a vörösboros-kólás pohár tartalmát, vagy juttassuk le a gégefő megfelelő zárásával egyhajtásra a kisüsti pálinkát. Sokkal inkább a nevetés a lényeg.
Legutóbbi látogatásom idején percekig tartó hahotában törtem ki. Fiatalabb barátom ugyanis nyugodtan kiérdemelné az Új-Kazinczy díjat, mondván elképesztő jártassággal rukkol elő a modern kori nyelvújító mozgalomban végzett tevékenységével. Az ő megközelítésében ugyanis nem süt a Nap, hanem „naplik”, mint ahogy az éjszaka „holdlik”, és a hóesésben „havlik” a táj, a barátját pedig, akinek Rab a vezetékneve, egyszerűen „Bar bácsinak” szólítja. És ezek a formaságok teljesen spontán áramlanak az egyéniségéből, nincsen benne csipetnyi mesterkéltség, kivagyiság sem. Megmondom őszintén egy időben leírtam az aranyköpéseit, de hamarosan leszoktam róla, annyira természetessé váltak.
Egyszóval a stresszoldás gyanánt is megnyugtató megoldás a kocsmai lét, főleg akkor, ha maga a felszolgáló személyzet is aktív táplálója a vidámság felturbósításának.
