Miklós nap reggelén alig dörzsöltem ki a csipákat a szememből, máris jelezte a telefonom, üzenetet kaptam. Ráadásul egy videót. A felvételt Rétságon élő kedves barátom, egykori tanítványom küldte, benne azokkal a pillanatokkal, amint zenei aláfestéssel Mikulás alkalmából köszönti a család a két gyermeket. Megmondom őszintén, kissé meg is hatódtam a látványon, mert nincs szebb emberi öröm, mint a gyermekek önfeledt, őszinte boldogsága.
Az általános iskolás lány és fiú izgalommal teli mozdulatokkal bontotta ki a csomagokat, és kitörő lelkesedéssel kiáltottak fel, amikor megpillantották az ajándékaikat.
És sorra vetődtek lelki szemeim elé a régi emlékek. Egyszer, még bőven fiatal legényként, nagymamámtól kaptam egy télapós csomagot. Mivel nem különösebben rajongok az édességekért, hazaérve hanyagul csak a szekrény polcára tettem, és szépen ott is maradt bontatlanul. Eltelt néhány hét, és karácsony táján Nagyi megkérdezte, ízlettek-e a csokoládék. Egyből a homlokomra csaptam, akkor jutott eszembe, bizony, megfeledkeztem a csomagról. „Nem jól tetted” – mondta nagymamám, mert pénz is volt az ajándékban. Hazaérve kinyitottam, és valóban ott volt a pakkban két zizegő, kékhasú ezerforintos.
Édesapám is adott a Mikulás szentségére. Jócskán elmúltam harminc esztendős, és december 6-án felébredve még mindig találtam valamit a negyvenhetes méretű cipőimben. Koromnál fogva jól tudta, nem illik már hozzám a sportszelet, meg a Milka-tábla, így aztán egy két deciliteres unicumos üveget leltem a „csukámban”.
Belegondoltam, egyedül élve milyen jó érzés lenne még egyszer az életben valami hasonlót átélni Miklós nap hajnalán, de attól tartok, a kutyáim és macskáim jóvoltából erre alighanem hiába várok.
