Ahány ház, annyi szokás, tartja a mondás, és ez hűen igaz a karácsonyi ünnepkörre is, de rám biztosan nem vonatkoznak az általánosságok. Ugyanis egyáltalán nem tartozom az édesszájúak közé.
Olyannyira nem, hogy már gyermekkorom óta egyfajta bejglimentes övezetet hirdettem meg a közvetlen környezetemben. Hiába barnállott csalogatóan csodálatos illatfelhővel a konyhaasztalon a frissen elkészült ínycsiklandó sütemény, én máris dacosan hátat fordítottam a finomságnak. Sohasem szerettem a diós és mákos ízesítést, de palacsintával sem tömtem meg dugig a bendőmet, legfeljebb egy-két túrós példány csusszant le néhanapján a torkomon.
Bezzeg a húsos falatok. Emlékszem, gyermekkoromban mindig a szentestét megelőző szombaton tartották az őrhalmi portán nagymamámék a disznótort, és mint érdeklődő kölyök, folyamatosan ott sündörögtem a felnőttek között, eleinte csak a malac farkát pár pillanatig megfogva éreztem át a hangulatot, később aztán tevékenyebb részese lettem a feladatsoroknak, de sohasem mulasztottam el bőven végigkóstolni a katlanhúsos teknő tartalmát, miként a töltésre váró kolbász és hurkaalap minőségi ellenőrzését is szívesen elvégeztem.
Amikor aztán mindennel végeztünk, és az asszonyok az udvari lámpa fényénél már kevésbé lendületesen kavargatták a zsíros katlant, következhetett a lakoma, benne a számomra legkedvencebb kedvenc kajával, az orjalevessel.
Hasonlóképpen élveztem a karácsonyi ebédeket, egyik napon az apai, a másikon az anyai nagyszülőknél. Miután mindenki telítetten jóllakott, a családtagok egy része néhány fertályórácskára alaposan bepunnyadt, szunyókált egy kicsit, nos, ebből én nem vettem ki a részemet, inkább játszottam a kutyákkal, vagy kértem egy csésze kávét, de hogy elaludjak az ünnepi asztal mellett a fotelben elkényelmesedve – ez nem az én világom.
Kár, hogy ezek a visszapillantások a múlt ködébe révedeznek, és jelenlegi életkörülményeimben nem adatnak meg nekem hasonló élmények.
