Újra eltelt egy karácsony úgy, hogy voltaképpen téli hangulat nélkül maradtunk, ismét hiányzott a vastag fehér lepel, amely beborítja a tájat.
Pedig a szenteste előtti napon őszintén reménykedtünk benne, idén talán másképp lesz. A meteorológiai jelentések óráról-órára más és más mennyiségű havat jósoltak, akadt olyan előrejelzés, amely öt-hat centiméteres réteget várt. Azon a hajnalon kíváncsiskodtam is erősen, hogy vajon mennyire igazolódnak be a várakozások. Amikor Deák Bill Gyula kedvenc időpontja, azaz „három óra húsz” táján felébredtem, nosza kinéztem az ablakon, de csak ímmel-ámmal hulló pelyheket láttam a házammal szemközti lámpa fényében.
Reggelre a csalódottság csak nőtt, ráadásul mire eljött huszonötödike, már csak az árnyékosabb helyeken emlékeztetett néhány pont arra, bizony itt megmaradó csapadék volt az égi áldás, ami aztán szilveszterre talán végképp eltűnik a járdák mellékéről.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század harmadik évtizedének közepéhez érkezve egyre inkább hozzá kell szoknunk az elszomorító jelenségekhez, hála a mindenhol hangoztatott globális felmelegedés hatásainak. Éppen ezért felkészülhetünk a legrosszabbakra, a száraz és meleg telekre, a szánkózásmentes decemberre és januárra.
Nem marad más, mint irigykedve szemlélve a régi képeket, amelyeken a betlehemező gyerekek a jócskán behavazott falusi utcákon elindulnak a szomszédba, vagy éppen a fehér takaróval belepett udvaron végzik a mesterek és segédeik a sertés feldolgozásának műveleteit.
Lehet, hogy ezután mi már csak hasonló fotókon találkozhatunk az igazi téllel?
