Nagyon vártam már, hogy újra visszatérjenek kedves madaraink, és benépesüljenek a kémények tetején, vagy a póznák magasában terebélyesedő fészkek. Amikor az őrhalmi iskolánál megpillantottam a hosszú útjáról megérkezett gólyapárt, azonnal néhai Báró jutott eszembe.
Jó pár évvel ezelőtt igazi országos szenzációnak számított ő, hiszen legelsőként bukkant fel szűkebb hazánkban a távoli Afrikából tengereken és szerte elnyúló szárazföldeken átrepülő tollas úrfi. Emlékszem, a jeladójának felszerelését követő tavaszelőn milyen izgatottan figyeltük Őrhalomban, mikor tűnik fel szárnyas alakja az égbolton. A technika vívmányainak hála az interneten követhettük útját, amint kilométerről kilométerre közelíti meg a magyar földdarabot, amint néhány napot pihen valamelyik törökországi vízparton. Aztán jött a hír, már itt jár a határban. Néhány iskolás, ornitológus szakember és a falu polgármestere társaságában közvetlen közelről láttam, mint köröz az épület fölött, vizslatva a kéményt, hogy a szabad-e a pálya, majd kecses mozdulattal landolt a fészkében. Pár nap múlva besuhant az „asszony” is, és serényen nekiláthattak a fiókák nemzésének. Minden nyáron élvezettel hallgattuk buzgó kelepelésüket, lestük a gyerekek első szárnypróbálgatásait.
Két esztendő múlva azonban eltűnt a jel az adón. Báró, valahol Afrika és Európa között kimúlt, lehet, hogy nem természetes úton költözött át a túlvilágra. Az őrhalmi fészek üresen maradt. Szerencsére nem sokáig, mert jött egy másik pár, amely elfoglalta az üresen árválkodó otthont. Március utolsó napjaiban megérkeztek, és mostanában a nősténynek csak a feje búbját látjuk, ha felpillantunk az iskola tetejére, ami azt jelenti, akad már tojás a buja tollak alatt.
De Báró emléke nekünk örök emlék marad.
