Megboldogult fiatalkoromban az engem körülölelő hasonszőrű hölgynemzedék egyik kedvenc zenekara volt a Kovács Ákos fémjelezte Bonanza Banzai. Legsikerültebb slágerük refrénje így hangzott: „Hát induljon a banzáj, essen szét a ház, legyen úrrá rajtunk az aktuális láz”.
Ez a dal jutott eszembe nemrégiben, amikor Sulyok Tamás köztársasági elnök április tizenkettedikére tűzte ki az országgyűlési választások időpontját. Lelki szemeim előtt szinte azonnal felrémlett a közeljövő minden kísértése: vajon mi vár ránk az elkövetkező majd’ kilencven napban?
Persze hivatalosan a kampány csak február végén indul be, de már most látszik, alaposan hergelődnek a résztvevők, az indulatok pattanásig feszülnek, mintha egy szunnyadásából feltörő vulkán kelne életre Magyarország kellős közepén, és nem sok választ el bennünket, hogy a kénköves pokol szikrái fortyogva robbanjanak az égre és a pusztító láva égesse valamennyi testrészüket. Mindegy, hogy balon vagy jobbon, esetleg középen áll az ember, elvetemülten hisz a Fideszben, váltig bízik a Tisza mindent elsöprő sikerében, netán abban reménykedik, hogy tavasszal a rokonszenvét kiérdemlő párt vezérei és közkatonái átugorják a parlamenti küszöböt, a harc a padlótól a plafonig, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig ádáz lesz és kíméletlen.
Elég csak arra gondolni, hogy mi történik manapság szerte e hazában. Falusi főutcán felborított pultok, megfenyegetett szimpatizánsok és aktivisták, hangemberek rikácsolása és érvzuhatagok minden szinten, kongresszus pulpitusa mögül érkezve, televíziós beszélgetésben, írott sajtóban, vagy a digitális világ portáin, és még hol van a vége. Senki sem tudja kivonni magát a hatások alól, ha mégis, akkor igen erős önuralom szükséges hozzá.
Bízunk benne, megragad a virtuális térben ez a fékezhetetlennek tűnő csihipuhi, és mire felvirrad a voksolás napja, ha nem is nyugodnak le teljesen a kedélyek, az urnazárások és az eredményhirdetés után sem válik polgárháborús csatatérré szeretett szülőföldünk.
