A középiskolás szerenádok lényege minden időben a vándorlás volt. Amikor a ballagás előtt álló diáknép felkerekedett, és sorra-rendre felkereste otthonában a tanárait, hogy énekelve mondjon köszönetet az előző négy esztendő oktatási tevékenységéért.
E sorok írója is kedves emlékeket őriz a gimnáziumi időkből: végigjártuk Balassagyarmat utcáit, sőt még a vidéken élő pedagógusokhoz is kiautóztunk, kibuszoztunk. A Batthyány utcában lakó idős kémiatanárunk például már a kapuban, a búcsúzáskor szólt nekünk: „fiúk, egy kicsit várjatok”, visszahívott bennünket és a konyhában megkínált még a spájzban féltve őrzött butykos tartalmával, a jóízű házipálinkával. Bizony a felhörpintést követően igencsak iszkolnunk kellett, hogy még a következő állomáson utolérjük a lány osztálytársainkat. Vidáman, dalolva sétáltunk helyszínről-helyszínre, ügyet sem vetve arra, hogy szombaton milyen meghatóan ünnepélyes pillanatokkal szembesülünk, nem beszélve a hétfőn kezdődő érettségi vizsga izgalmainak előszeléről.
Mintha mostanában megkopott volna a szerenád régi fénye. Mire értem ezt? Egy ismerősöm a napokban megemlítette, hogy a Balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium idén központi szerenádot tartottak a végzősöknek. Persze rögtön jött a magyarázat: a sok, a szomszédos, vagy akár távolabbi, sőt az Ipolyon túli falvakban élő tanulók, illetve tanárok miatt, praktikus okokból döntött így az iskolavezetés, tehát az alma materben közösen fújta a nótát mindenki az oktatóknak. Az indok úgy-ahogy elfogadhatónak tűnik, éppen ezért megértem, hogy ekként határoztak, ám személy szerint egyáltalán nem tartom szerencsésnek, hogy szakítottak a hagyományok szellemiségével.
Csak remélni tudom, hogy ez a példa nem lesz ragadós.
