A kormány fejlesztés helyett lakatot tett a vasútra.
Augusztus elsejétől határozatlan időre tíz mellékvonalon szünetel a vasúti közlekedés, többek között a Balassagyarmat-Ipolytarnóc vonalon. Ez a vonal 1896. óta működött, de mind a személyszállítás, mind a teherszállítás terén, a Trianoni Békediktátum megszületését követően funkcióját vesztette.
A múlt század elején, a háború lángjai, beborították Európát, és az egész világot. És amikor e futótűz, elérte nemzetünk földjeit, tombolásának ideje után, csupán darabjait hagyta hátra a Kárpátoknak.
3 évvel ezelőtt, 2020. június 4-én, 100. alkalommal emlékeztünk meg, a magyar nemzet egyik legnagyobb sorstragédiájáról – a Magyarországot sújtó, Trianoni Békediktátumról.
De mit is jelent ez: Trianon? Egy teljes évszázad telt el, a tragédia napja óta. A nap óta, amelyen idegen, és sötét hatalmak kardcsapásai szelték darabokra, ezt a hajdanán dicsfényétől tündöklő nemzetet.
És mit látunk? A sajtó kamerájával örökíti meg a nyilvánosság előtt, amint átlagos magyar állampolgárokat von kérdőre afelől, hogy számukra mit jelent az a szó, hogy Trianon. És ezzel a felvétellel fény derült arra, hogy rengeteg Magyarországon élő, magyarul beszélő, Magyarországon született ember, magyarnak vallja magát ugyan, de közben tisztában sincsen a magyar történelemmel.
Nem a Trianoni „Békeparancs” volt, a magyar történelem legnagyobb tragédiája, hanem az, hogy elfelejtettük. Elfelejtettük azt, hogy Magyarország a világ egyetlen országa, amely önmagával határos!
Pedig a múlt, egy nemzetnek olyan, mint fának a gyökér – ha a gyökeret elvágják, a fát könnyű kidönteni.
1920. június 4.-e – vérben ázott aznap hazánk. De mi, nem véreztünk el. Kitartottunk. S most itt vagyunk. S továbbra is kitartunk – mindhalálig. Számtalan magyar ember teszi fel a kérdést nap mint nap: „Vissza fogjuk szerezni valaha elkobzott területeinket?” – melyre általában a válasz: „Nem, nem, soha! Az soha nem fog megtörténni.”. Ezt a jelenséget nevezik, feladásnak. Amikor elveszítjük a reménybe vetett hitünket. Amikor a vörös és a zöld színek, a vérünk és a föld színe, kikopik nemzetünk lobogójából – és csak a fehér marad nekünk, mely a feladás színe. Feladtuk volna?
Tudomásom szerint, régebben még más kérdésre válaszoltuk azt, hogy: „Nem, nem, soha!”! 100 esztendővel ezelőtt, őseink még azt kérdezték: „Maradhat ez így?” – amelyre magyarok tömegeinek égzengető kiáltása válaszolt: „Nem, nem, soha!”.
Melyik állat nemzetünk ősi jelképe? A turulmadár? Mert jelenleg csak egy alvó medvét látunk – aki éppen a hosszú téli álmát alussza, jó mélyen behúzódva, a sötét barlangjába. De mindemellett a szörnyűséges álomkór mellett, érzünk még valamit! S ha kinyitjuk szemünket, látjuk a fényt. Ez nem más, mint a remény fénysugara.
A remény hal meg utoljára. S hogyha mi még nem haltunk meg, akkor bizony még a remény is él! Soha ne adjuk fel a reményt! Hiszen ki tudja, merre visz a végzet? A reményt egyvalami képes feltámasztani: a szeretet lángja – ezesetben hazánk iránt. Soha nem szabad elfelejtenünk: a nemzeti összetartás a szikra, és a magyar nemzet a tűz! Amennyiben nemzetünk feladja, egyenes útra lép, a halál felé.
Magyarország 1919-ben még egy földrajzi egység volt, melynek Isten húzta meg szent határait. Az 1920. június 4-ei Trianoni Békediktátum következményeként, Magyarország elvesztette: sóbányáinak, 100%-át – arany- és ezüstbányáinak, 99%-át – erdeinek, 89%-át – vasérclelőhelyeinek, 83%-át – szarvasmarha-állományának, 70%-át – területének, 67%-át – széntermelésének, 65%-át – vas-, acélgyártó kapacitásának és összlakosságának, 60%-át – vasútvonalainak, 58%-át – termőterületének, 43%-át – szőlőterületeinek, 38%-át – magyar anyanyelvű lakosságának, 30%-át.
Egykor büszke nemzetünk felszeletelésével, darabokra hullott Európa szíve. Csodálkozunk, hogy ekkora bajban vagyunk?
Magyarország hajdanán egy legyőzhetetlen királyság volt. De felmerül a kérdés: Ha mi legyőzhetetlenek vagyunk, egy ősi nemzet, akkor miért hagyjuk magunkat legyőzetni?
A Római Birodalom meghódította földjeinket annakidején, de ma már csak romjait leljük hazánkban. Majd a Rom-mánia országa törte el karunkat. Napjainkban pedig, szintén egy romos világ jövőképén munkálkodó közösség, az Opre Roma Párt akarja folytatni Trianont. De miként a Római Birodalom hajdanán, úgy fog Románia, és az Opre Roma Párt is hamarosan, romjaiban fuldokolni.
S a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez – ahogy azt a Nemzeti dalban írja Petőfi Sándor.
Mi a teendője tehát a magyar nemzetnek most, hogy immáron egy évszázados a gúnyhatár? Nem több, mint a felébredés. Aki tisztességes, becsületes, és bátor magyarnak érzi magát – aki hű akar lenni hazájához – akiben csordogál még legalább egy csepp magyar vér, melyet az ősöktől örökölt, mely magában hordozza a magyar virtus legyőzhetetlenségének, örökkévaló erejét, fel kell hogy ébredjen! Az alvó medvének, most kell felébrednie! Ahogyan Wass Albert üzente nekünk: „Ébredjetek föl, magyarok – és legyetek újra nemzet, váljatok nemzetté!”. Ha nem lépünk, csak félünk, mi értelme, hogy itt élünk? Ahogy sokan kiáltják: „Hit, hűség, bátorság!”. Az első teendőnk tehát, hogy higgyünk! Hinnünk kell a reményben, újra. Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar! Igaz, hogy a napot nem látjuk már lassan a falaktól. De éppen ezért jött el most az ideje annak, hogy ledöntsük a falakat.
Tekintsünk végre a gúnyhatárok felé – az erőszakkal elkobzott földjeink felé – és nézzük meg, hogyan bánnak ott magyar testvéreinkkel! Meddig tűrjük még ezt?! Hányszor tiltják még be nemzetünk himnuszát, a mi földjeinken? Hány ártatlan magyarnak kell még, erőszak áldozatául esnie? Hány szomszédos ország miniszterelnöke fogja még, gyilkossággal fenyegetni népünket? Hány állítólagosan keresztény pápa fogja még, román földnek bélyegezni Erdélyt, a székelyek földjét? Meddig feszegetik még a határainkat, következmények nélkül?
Mi tehát a kötelessége most, minden magyarnak? Felébredni, hinni, és visszakövetelni, mindent amit elvettek. Össze kell tehát fognunk régi testvéreinkkel, generációtól függetlenül. Mert minden magyar felelős, minden magyarért.
Ha utunk más, de célunk egy, mi is egyek vagyunk.
Egyesítsük erőinket! Mert mi, összetartozunk. Mert mi, egy vérből valók vagyunk. Mert mi mindannyian, akik megéltük a 100. évfordulót, mi fogjuk átírni a történelmet.
Deák Ferenc, a haza bölcse megmondta: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, és mindig kétséges.”
Hallhattuk hazánk egykori bölcsének szavait. A revízió tehát nem lehetetlen, hanem kétséges. Amely azt jelenti, hogy két út van. És a kettő közötti választás, csakis a nemzeten múlik.
Ahogy Apponyi Albert gróf mondta: „Önök most megásták Magyarország sírját. De Magyarország ott lesz, mindazon országok temetésén, amelyek most itt, Magyar Hazám sírját megásták.”
Ha a lenyugvó nap országai felé fordítjuk tekintetünk, ez az idézet még inkább aktuális.
Induljunk el, északra, délre, keletre, nyugatra! Lépjük át a gúnyhatárt! Építsünk hidat, és lépjük át a szakadékot! Legyünk hát hűek elszakított testvéreinkhez, és viseljük méltón a nevet: Anyaország! Csak akkor lesz feltámadás, és igaz Magyarország. Induljunk el, régi földjeinkre, és mondjuk meg országnak-világnak: Ez, a mi hazánk!
Szebb jövőt!
