Mindenszentek napján nem csupán a saját szeretteim jutnak eszembe, hanem azok a hírneves személyiségek is, akik nógrádi földben alusszák örök álmukat.
Most elsőként Bercelre vezetett gondolati utam, ahol Kállay Béni nyugszik. Emlékszem, amikor tíz esztendővel ezelőtt, 2014 decemberében az Osztrák-Magyar Monarchia egykori közös pénzügyminisztere és Bosznia-Hercegovina kormányzója születésének százhetvenötödik évfordulóján a sírhelynél én mondhattam a tisztelgő beszédet, felidézve alakját. Kiemeltem, összeurópai szinten is kimagasló, hogy huszonegy esztendeig láthatta el ezt a kettős feladatot, ami különösen komoly rangot ad egész pályafutásának, ráadásul elévülhetetlen érdemeket szerzett a balkáni ország polgárosodásában. Sajnos, az utókor szemében mintha feledésbe merült volna Kállay munkássága, mert nem tudok arról, hogy a 2014-es megemlékezés óta a helyi általános iskola diákjai akár egy szál virággal is lerótták volna kegyeletüket a hantnál.
Révedezésem következő állomása Horpács lett. Itt is számtalanul megfordultam már Felsőgyőri Nagy Iván, a Palóc Múzeum alapítója, a kiváló családtörténet-kutató sírjánál, és a temetővel szemközt az út másik oldalán szintén többször fejet hajtottam Mikszáth Kálmán felesége, Mauks Ilona nyughelyénél.
Balassagyarmaton, a Patvarci úti, katolikus ravatalozóhoz vezető út bejárata mellett található Csikász István kopjafája, ahova ugyancsak gyakrabban ellátogatok, mivel személyes jó ismerőse voltam az Ipoly-parti város kulturális polihisztorának. Beljebb pedig május végén Jobbágy Károly sírjánál találkoznak a költő utókori tisztelője, míg balra, a belső út mellett Horváth Endre sírjára kerülnek koszorúk a pénzjegytervező művész őszi emléknapján.
Végezetül természetesen nem feledkezhetem el november elseje táján a hősi halott katonákról sem. Néhány évvel ezelőtt a Honvédelmi Minisztérium jóvoltából teljesen megújult a balassagyarmati hősi temető, ahol főleg az első világháború idején a helyi kórházban meghalt katonák nyugszanak, és a Legbátrabb Város 1919-es harcaiban halálos sebet kapott cseh légionáriusok sírkövei állnak, „az elesett katona már nem ellenség” jelszava jegyében, hasonlóképpen oldalvást az orosz állam által emelt monumentális szovjet hősi emlékmű, amely szinte beteríti az egész teret.
Utolsó révedezésem színtere lakóhelyem, Őrhalom temetője. Kisgyermek koromban nagymamám kíséretében mindig elmentem a jobb oldali parcellába, ahol a falu közeli csatában elhunyt szovjet közkatona nyugszik. Akkoriban, tíz-tizenegy esztendősen kezdő orosz tudásommal nehezen bogoztam ki a cirill betűvel írt Szivacsenko nevet, azaz feltehetően ukrán lehetett az itt elhantolt katona.