Mostanában nem szoktam sportos témákban írni, most mégis kivételt teszek, méghozzá egy csütörtök esti nagy élmény hatására.
Nem hiába mondják az uszodák világában, hogy minden verseny sava-borsa a váltó. Elvégre, ha egyedül küzd az ember az elemekkel és önnön erejével, csak magára számíthat, hiába biztat üvöltve-kiabálva száz-meg száz rajongó a lelátón. Bezzeg a csapat az más, támaszkodhattok egymásra, ha jobb formában vagy, kisegítheted az esetleg gyengébb napot kifogott társadat a slamasztikából, nem utolsósorban pedig a sportág nemzeti minőségét is fokozza, ha egy-egy számban nem csak egyetlen legény-leányzó áll a vártán, hanem több, megközelítőleg hasonló képességű versenyző tempózik a medencében, és ilyenkor az adott váltók összeállítása is jóval könnyebb feladata a szakvezetésnek.
Mint történt az 2010-ben, a budapesti nagymedencés Európa-bajnokságon, a női négyszer kétszáz méteres gyors stafétájában. Akkor a Hosszú Katinka, Mutina Ágnes, Dara Eszter és Verrasztó Evelyn fémjelezte társaság szinte a semmiből előbukkanva hajrázta le az utolsó métereken a franciákat, mérhetetlen örömet okozva az értük szorító margitszigeti közönségnek. Jómagam ezt a viadalt egy szórakozóhelyen, baráti társasággal követtem bő tizennégy esztendővel ezelőtt, és bevallom, némi könny csordult a szemembe a csajok boldogsága láttán.
Most viszont egyedül, kényelmesen hátradőlve a fotelben követtem, amint a rövidpályás világbajnokságon, ezen a 4×200 méteren elsőként Pádár Nikolett becsobbant a vízbe. Aztán a harmadik-negyedik hossz után már egyre erőteljesebben markolásztam a karfát, majd amint Ugrai Panna tempózása nyomán már a derekánál járt a világcsúcs vonala, kigúvadó szemmel, még viszonylag csendben, előre hajolva tapadtam a képernyőre, de amint Molnár Dóra, végül Ábrahám Minna elérte az utolsó fordulókat, már felállva, harsogva, öklömet a magasba emelve szurkoltam az ifjú hölgyeknek, akik aztán egy fantasztikus ezüstéremmel öregbítették a magyar úszósport hírnevét.
Valóban: a váltó tényleg a sava-borsa mindennek.