Madách Imre születésének 200. évfordulójára megemlékezve, az író szülőfalujából érkezett vándorkiállítás a balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtárba.
A Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának a drámaírónkról és Az ember tragédiájáról szóló tárlatát Praznovszky Mihály irodalomtörténész, Madách-kutató nyitotta meg kedden délután.
Beszédében kiemelte: „A vándorkiállítás ötlete tavaly nyár elején vetődött fel Alsósztregován, amelyet végül magyar és szlovák nyelven is elkészítettek. Az író emléke a szlovákok számára is nagyon fontos. A Madách-kultusz Szlovákiában már több mint fél évszázada él. 1964-ben, Madách halálának 100. évfordulóján ugyanis egykori lakóhelyén múzeumot alapítottak és az Alsósztregován álló ősi családi kastélyban rendezték be az író életét és a tragédiát bemutató kiállítást.”
Hangsúlyozta: „A múzeum számos rendezvénnyel emlékezik meg az író születésének 200. évfordulójáról.
Nemrégiben „In Memoriam” díszpolgárrá avatták Madách Imrét és a magyar dráma napjára is programsorozattal készülnek.”
Hozzátette: „Az ember tragédiája nemcsak a magyar-, hanem a világirodalomnak is jelentős alkotása.
Az emlékév ideje alatt és azon túl is az a célunk, hogy Madách Imre művét megmutassuk, s ne csak Alsósztregován és Pozsonyban, hanem Szlovákia lehető legtöbb településén és itt Nógrádban is.
Mindezt úgy próbáltuk megvalósítani, hogy a fiatalok figyelmét is modern formában felkeltse és elolvassák, vagy újraolvassák a tragédiát.”
A tárlatot szeptember 30-ig, szombatig tekinthetik meg az érdeklődők a városi könyvtárban.
Madách Imre 1823. január 21-én született a Nógrád megyei Alsósztregován. A gyenge szervezetű, koraérett gyermeket gondosan iskoláztatták. Hatévesen már francia nyelvű, írott köszöntővel lepte meg apját, de tanult latinul, görögül, németül is, rajzolt és zongorázott. Alsósztregován házitanító oktatta. Vizsgázni magántanulóként a váci piaristákhoz járt. Tanulmányait 14 évesen a pesti egyetemen folytatta. A sokat betegeskedő fiatalember mindazonáltal szinte habzsolta a város nyújtotta lehetőségeket: színházba, hangversenyre járt, kirándult, úszott és vívott, bálokban táncolt. Később tagja lett a joghallgatók diáktársaságának, akikkel kéziratos lapot is szerkesztettek, a Mixturát. Betegsége végett joggyakorlatát otthon töltötte, Sréter János nógrádi alispán oldalán. 1842-ben kézhez kapta ügyvédi oklevelét. Ekkor kezdődött vármegyei pályafutása.
A megyei politizálás következetes eredményét jelentette számára a szellemi horizont beszűkülése, amely művészi válságot eredményezett. Helyi politikusként a reformellenzék csoportjához tartozott, de nem mondott le az irodalomról sem.
Több hatással működött mint publicista. 1843. májusától nógrádi tudósításai szórványosan, 1844-45-ben Timon álnéven rendszeresen megjelentek a Pesti Hírlapban. 1846-ban Nógrád megye főbiztosának választották, akinek feladata a katonaság ellátásának megszervezése volt. E tisztséget egykor apja is viselte. Tagja lett a nógrádi ellenzékiek „szegénylegény”-társaságának, és 1847-ben belépett az országos Ellenzéki Körbe is. 1844. végén átköltözött Csesztvére. Kúriája ma emlékmúzeum.
Az 1948-49-es szabadságharc helyi eseményeiben, kiújuló betegsége dacára, tevékenyen részt vett: új feladatokkal bővült hatásköre a nemzetőrség létrejöttével, a füleki körzet biztosa volt az országgyűlési választásokon. 1848. júliusában fegyveres harctéri szolgálatra is jelentkezett, de betegsége miatt a megye otthon tartotta. Utolsó főbiztosi tevékenysége az volt, hogy 1849. nyarán népfelkelést szervezett az orosz intervenció ellen.
1852. augusztusában Csesztvén letartóztatták, miután birtokán rejtegette Rákóczy Jánost. Korábban is bújtatott menekülőket, sőt a nógrádi nemzetőrség fegyverzetének egy részét is elrejtette. Később a vádat kiegészítették emigrációs kapcsolattartással és fegyveres összeesküvéssel. Minthogy ezeket nem tudták bizonyítani, Pestre internálták, ahonnan egy év után térhetett haza Csesztvére, ahol évekig rendőri megfigyelés alatt állt.
1855-től ismét az irodalom felé fordult. Verseiben fáradhatatlanul kereste a gondolati költészetnek azon műfajait és formáit, melyekben világlátását összegezhette. Regéiben és legendáiban már megvillant „Az ember tragédiájának” egy-egy motívuma, vagy akár megfogalmazása is. Magától a szerzőtől tudjuk, hogy „Az ember tragédiájának” megírására 1859. február 17. és 1860. március 26. között került sor az alsósztregovai Madách-kastély „oroszlánbarlang”-nak becézett dolgozószobájában.
Szinte el sem hisszük, hogy példátlan értékű, legnagyobb alkotása, „Az ember tragédiája” alig több mint egy év alatt született meg. Művével emberiségköltemény született, amely az európai forradalmak bukása után vállalkozott összegzésre. Feltéve az alapvető filozófiai kérdéseket: „Miért él az ember? Van-e fejlődés, még akkor is, ha azt rövid életünkben nem érzékelhetjük?”
A hatalmas drámai költeményt baráti tanácsra 1861-ben Arany Jánoshoz vitte el bírálatra. Immár Balassagyarmat 1848-as programmal megválasztott országgyűlési képviselőjeként, aki előbb híresült el következetes harcos, május 28-ai parlamenti beszédéről, mint fő művéről. A „Tragédia” Arany János, a szerző által jóváhagyott javításaival 1862. január 12-én jelent meg az újjáalakult Kisfaludy Társaság kiadásában, 1500 példányszámban. Az irodalmi siker most már nem késett: a Kisfaludy Társaság 1862-ben, a Magyar Tudományos Akadémia 1863-ban választotta meg tagjának.
1864. október 5-én, 41 éves korában Alsósztregován hunyt el. Ott is temették el, kastélya parkjában. Nem érhette meg fő műve világsikerét, amely ma 40 nyelvre lefordítva olvasható, színpadi diadalútját, amelyet 1883. szeptember 21-én Paulay Ede indított el a budapesti Nemzeti Színházban. Mostanra kiderült: „Az ember tragédiája” velünk jött a 21. századba is.
A mű megalkotásának szándékához nagyban hozzájárult, hogy életét családi tragédiák sora kísérte végig. 1834-ben félárván maradt két nővérével és két öccsével. 1846-ban első gyermeke, Imre csak néhány órát élt. Majd 1849. augusztusában elhunyt a szabadságharcos futárszolgálatban megbetegedett öccse, Pál is. Az említett mesterművet elsősorban egy közvetlenül átélt élménye ihlette, mely szerint három családtagja oláh felkelők támadásának esett áldozatul – köztük egy sebesült honvédtiszt és egy hölgy – ahogy akkor azt válogatás nélkül tették a magyar emberekkel. Az, hogy az áldozatok semmit nem vétettek a felkelők ellen, őket nem érdekelte. Ez a mai napig is jól ismert jelenség Madáchot erősen megviselte. Akkor tapasztalta meg azt a bizonyos emberi bűnt, amely a történelem során rendre felütötte a fejét, és vérrel áztatta el a történelemkönyvek lapjait az utókor számára.
Rögtön a mű első színében megjelenik egy angyali kar. A szereplők lefektetik a történet alapkövét: „Isten az erő, tudás, gyönyör egésze.” A dekódolt szimbólumrendszer pedig a következő: az erő Szent Mihály, a tudás Gábriel, a gyönyör Ráfael arkangyalt tükrözi. Tehát rögtön megkapjuk a teljes összevont tulajdonságrendszert, a test-szellem-lélek szentháromságát, amely maga az ember. Ez bomlik ki szisztematikusan a történetvezetés során, és ezekkel áll később szemben Lucifer, a negyedik angyal, a bukott. Lucifer karakterének sajátosan tagadó és kritikus mentalitása végett, amellyel ő közelít és viszonyul a világhoz, következetesen el fog bukni. E karakter tehát a Bibliához hűen a tagadás, a destruktív kritikus szellemiség, illetve a lélektani vonatkozásban bukott létállapot megtestesítője, az ember számára bemutatott általános ellenpélda. Ádám és Lucifer személyében pedig színpadra lép a tökéletes főszereplőpáros, akik az idealizmus és a kritika ellentétpárjaként, a fény és a sötétség harmonikus egyensúlyát tárják a társadalom elé.
Kötelességünk mélyen elgondolkodni azon is: Vajon miért van az, hogy napjaink kulturális életében Madách emlékét vérig sértve, magukat színművészeknek tituláló kultúraromboló elemek és érdekcsoportok, vagy a plutokrata protekcionizmus végett meglévő, már-már fizikai fájdalmat okozó szakmai alkalmatlanságuk következtében, vagy épp tudatos kulturális felforgatás, illetve kultúrarombolás szándékából, teljesen félreértelmezik a történetben Isten és Lucifer egymáshoz való viszonyát? Ha a rendező a színpadon egyazon platformon jeleníti meg e két karaktert, abban a pillanatban Lucifernek lépéselőnyt biztosított. Mégpedig azért, mert mindig mutatósabb egy destruktív kritikus, mint egy konstruktív alkotó személy. Könnyebb lebontani, mint alkotni. Ebből a módszerből élnek a jelenlegi kulturális térbe beszivárgott felforgató erők. Ezért van az, hogy mutatósabbak Lucifer szövegei, az érvelésébe nem lehet belekötni, mert egészen a történetvezetés elejétől a végééig briliáns, a kor technikai és filozófiai vívmányaival dúsan fölszerelkezve.
Madách vérbeli tehetségét kihasználva ajándékozta meg az emberiséget az üzenettel, miszerint minden igaz lelkesedésben van valami irrealitás, ugyanis ez az emberi élet velejárója, mert a földi világra születtünk. Itt, a materiális fizikai dimenzióban, az anyagi világban mindig van annyi piszok, hogy azt előbb vagy utóbb fölszedjük, ha munkálkodunk. Viszont ezeket az ember az eszméibe nem fogalmazza bele. Igen ám, csakhogy emiatt támadhatóvá válik. S attól függően, hogy milyen irányú az eszmei lelkesedés, Lucifer azonnal készen is áll a kritikus mondataival, hogy mielőtt Ádám szárnyat bontana, Lucifer a mélység árnyékába ránthassa. A világnak jelenleg eladott úgynevezett értelmiség ebből a destruktív kritikai gyakorlatból él. S hazánkban ez nem jelent nehéz feladatot, mert bizony mindig van olyan, hogy lelkes magyar, mert ez a magyar kultúra elsőrendű sajátossága. Ez a parazita és a gazdaállat kapcsolata.
Tehát aki „Az ember tragédiája” színdarabját úgy rendezi meg, hogy Istent és Lucifert azonos szintre emeli, ergo Istent lehúzza a Sátán szintjére, az már nem „Az ember tragédiáját” rendezi meg. Példának okáért 2002. március 15-én a Nemzeti Színház avatásakor Szikora János kihúzta a mű zárómondatát, amelyre az egész történet felépül („Isten: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”). Alföldi Róbert rendezése egyenesen vérlázító volt. Nem véletlen, hogy ő játszotta Lucifert. Ők pontosan bemutatták, hogyan kell egy klasszikus művet tönkretenni, a méltóságát a sárba tiporni, és mind a mai napig, bűnbánat jelét nem tanúsították.
Manapság egyre gyakrabban mondják: Ez a világ velejéig romlott. Valójában a modernkorban nem a világ romlott, hanem az emberiség. A világ egy csoda. Az emberiség pedig jelenleg, egy árnyékkorát éli. Ha visszatekintünk a történelemre, megállapíthatjuk, hogy ciklusokból áll. Az egész egy ördögi körforgás. Egyszer fent, egyszer lent. Ez a történelmi kontinuitás. Avagy folyamatosság. Ezért is mondják, hogy a történelem ismétli önmagát. Az ember mindig elengedi magát, és a csúcsról szépen lassan leereszkedik a mélypontra, hogy aztán átélhesse az újjászületés élményét, amely kétségkívül az élet egyik legszebb érzése. A jó mellett ott van a romlás. Az élvezet mellett ott van a fájdalom. A fény mellett ott van a sötétség. Eképp lészen világosság, eképp lészen egyensúly, eképp lészen élet. Ettől szép a világ. Addig élünk, amíg változunk. Ez a természet rendje.
Ez „Az ember tragédiája” zseniális műalkotásának, Madách Imre örökségének üzenete. Ezt érdemes a szívünkbe vésni, hogy erőt meríthessünk belőle a mindennapokban. Ezért érdemes őriznünk az emlékét. Mert ő nem csupán egy géniusz volt, hanem mindenekelőtt egy ember, aki megválaszolhatatlannak hitt kérdésekre adott válaszokat, aki e fő művével nem pusztán filozófiai és ideológiai, de civilizációs alapkövet hagyott hátra az utókornak. Tiszteljük hát emlékét, és használjuk egészséggel!
Forrás: Madách Imre: Az ember tragédiája – Osiris Diákkönyvtár (könyv); PAP GÁBOR – MADÁCH IMRE, Az ember tragédiája a Nagy és a Kis Nap-évben, 2014 (videó)
Kiemelt kép: lira.hu
