Tegnap volt a konzervatív-liberális Tisza István gróf (volt miniszterelnökünk) halálának 105. évfordulója, aki politikai merénylet áldozata lett.
Egy példaértékű politikus, és egy keresztény filozófiából levezett sajátos harmadikutas politikai irányvonal felemelkedését, egy gondosan megtervezett és éppoly aljas politikai merénylet zárta le.
Harmadikutas filozófiája olyan gondolkodást tükröz, amelyet a világ szerencsésebb részein sohasem vontak kétségbe.
Azok a politikusok, akik a felső társadalmi rétegekben tevékenykedve mernek rámutatni a nemzetünket tudatosan megrontó társadalomparazita erőkre és érdekcsoportokra, mindig nagy veszélynek teszik ki magukat, de áldozatukkal és önfeláldozásukkal példaértékű üzenetet ajándékoznak az utókornak.
Ki is volt Tisza István? Tisza István a rend és a szabadság ideális párosának összekötője volt. Ahogy Kölcsey Ferenc megfogalmazta: „Jelszavaink valának: haza és haladás.” Tisza pontosan ezt a mély filozófiát valósította meg a gyakorlatban. Keresztény hitét a konzervatív-liberális filozófián keresztül fejezte ki. Szabadelvű nemes, haladószellemű hagyománytisztelő volt. Sokan követték, jelentős tábora volt, amelynek erőt és összetartást az ő karizmatikus személye adott.
A haza és haladás szelleme több formában is testet öltött az erkölcsi idealista Tisza István politikájában: rend és szabadság, hagyomány és megújulás, szerves haladás, minőség és etika, tudás és hit, nemesi liberalizmus, tradicionalizmus és realizmus, régi ideális értékek és a kor mozgató eszméi és kultúrája, dogmatikus természet és erős ész, erkölcsi szigor és észszerűség, öröklött rend és az emberek gyakori lazasága.
Ő rendíthetetlenül hitt a szerves haladásban, abban tehát, hogy a világ, a nemzeti társadalom megoldásait sokféle ember sokféle, harmónia felé tartó munkája teremti meg.
Tisza István politikájában tetten érhető az a fajta ritka, de annál értékesebb stratégiai kettősség, avagy kétpólusú harmadikutas konzervatív-liberális gondolkodás, amely az egyensúlyt hivatott fenntartani, mindenekelőtt a harmóniára törekszik, hogy meggátolja a társadalmi megosztottság, bomlás és káosz előidézését. Kétségkívül ez a legbölcsebb mélyfilozófiai és reálpolitikai gondolkodás.
Ahhoz, hogy megbuktassuk a destruktív modernkori ultraliberális korszellemet, emlékeztetnünk kell az emberiséget arra, hogy régebben mit jelentett a valódi liberalizmus, és hogy az ultraliberalizmus eszméjében nem a liberalizmus az elutasítandó, hanem az ultra.
Tisza István a nagy ideális célokért küzdő magyar nemesi osztály tagjaként a régi ideális értékek képviselője volt, régi ember, aki elsősorban nem eszméiben, hanem érzelmeiben konzervatív, dogmatikus természet volt, a kérdések bizonyos sora előtte nem volt probléma. De ugyanakkor úgy fogalmazott: „Nagy kár a mi szegény nyomorult emberi elménkkel azt mondani, hogy én nem hiszem azt, amit én meg nem értek.” Nagyon jól ismerte a kor mozgató eszméit és kultúráját, szükségleteit lelkiismeretesen tanulmányozta, erős esze behatolt a kor tudományos és politikai gondolkodásába és annak irányzatával tisztába jött.
Összességében így vélekedett róla Réz Mihály, akinél kevesen ismerték jobban azt a magyar politikust, akinek pozitív természete jól megfért az öröklött dolgokkal és az emberekkel akkor is, ha saját, önmagával is kemény erkölcsi szigora és esze tisztában volt az öröklött rend és az emberek gyakori lazaságával.
De ugyanakkor felismerte azt is, hogy létezik elfajzott liberalizmus is, hogy gyakran ez az emberi lazaság az alapköve önveszélyes sodródásoknak is. Nem engedett a modernista jelszavaknak, amelyekben azok hittek, akik egy erőszakos, divatosan forradalmi, teljesen téves helyzetértékelésen alapuló hamis gondolkodástól elvakulva egy értelmetlen, abszolút önveszélyes sérelmi politikát folytattak. Ezek a politikusok hihetetlen vaksággal vagdalkoztak e téren. Tiszától teljesen idegenek voltak a modern ideológiák radikális társadalom-mérnökösködő eszméi, melyek képviselői az abszolútumokat relativizálni igyekeztek. A haladásban is hívő liberális Tisza nem haladásként értékelte a relativizáló moderinzmust. Tisza teljesen jogosan érezte úgy, hogy az ő helyzetértékelésével szemben itt nincs alternatíva.
Minden változás elé helyezte a magyar nemzet belső szellemi konszolidációját, mindenek fölé helyezte a nemzeti egységet, és azt, hogy megtörténjen a történelmi Magyarország polgári társadalommá integrálása. A polgári társadalom sikeres kiépítését az új középosztályosodó gondolkodásban, valamint a hagyomány és a megújulás sikeres szintézisében látta.
Az ő világnézetének legszélesebb keretét keresztény hite jelölte ki: „Ha az emberi tudományt meg akarjuk tisztítani, ha az emberi világnézetet magasabb, tisztább régiókba akarjuk felvinni, vissza kell mennünk annak eredeti forrásához, oda, ahol a szeretetet tanították nekünk és semmi egyebet, oda, ahol a szeretet volt az egész emberiség javáért átélt igazi, egyedül éltető eleme.”
Tisza kiválóan felismerte, hogy a relativizáló modern ideológiák, mint valláspótlékok az emberek között hamis ellentétet konstruálnak: „Egymás ellen fordul az emberi lélek két legnemesebb ösztöne. Az, amely az ismeretet és az, amely az Istenét keresi.” Tisza rendíthetetlenül hitt a tudás és a hit szoros egységében, illetve egymást kiegészítő voltában.
Tisza mindig felháborodással látta azt, hogy az ellenzék a hasznos, pozitív munka helyett a verbális hazafiságot műveli. Ő öntudatosan hivatkozott a hazafiság realista, építkező típusára, amely reálpolitikai fegyelmet jelent: „A mi hazafiságunk vonatkozásában azt tartjuk, hogy a magyar nemzetnek arra, hogy nagy hivatását méltóan betölthesse, sokat kell dolgoznia, sokat kell tanulnia és sok súlyos áldozatot kell hoznia.”
A reformkori magyar nemesség, melynek Tisza is tagja volt, amely haszonélvezője volt az akkori feudális rendnek, és természetesen voltak csupán élvező és birtokló tagjai, általában kötelességének érezte a nemzeti közösség ügyeiben hozott személyes és anyagi áldozatot. Soraiból jelentős számban kerültek ki nagy hatású értelmiségiek, és a nyugattal lépést tartó magyar kultúrát közvetlenül (személyesen) vagy közvetve (anyagiakkal) jelentős mértékben támogatták. Tisza a magyar nemesség sajátos arculatú csoportjából származott, akik keleti, tiszai, kurucos hagyományaik mellett a kiegyezni tudó reálpolitikusi erényekkel is bírtak. A saját költségen végzett közszolgálat mint kötelesség teljesen természetes volt ebben a körben.
A fiatal Tisza István, aki szellemileg minden tekintetben koraérett volt, ennek az eleven hagyománynak jegyében írhatta a következő sorokat: „Azt tartom, minden független szociális állású és főleg földdel bíró embernek kötelessége erőinek megfelelő körben részt venni a közéletben. Valódi szabadságot és rendet teremtő alkotmányosság egyik alapfeltétele, hogy „a nemesség kötelez” gondolata hassa át az illető körök minden tagját. Elég szomorú, hogy ez annyira kihalóban van minálunk.” „Aki elég szerencsés helyzetben született arra, hogy mentve legyen az élet fenntartásáért vívott küzdelmektől, más bajával is kell egy kicsit törődni.” A közéletiségről vallott klasszikus nyugati liberális elv szépen harmonizált a régi magyar nemesi szaktudással.
„A hatóságnak nincsen nemesebb és hálásabb feladata, mint ha szegény emberek ügyesbajos dolgán tud segíteni.” Tisza szemében az uralom tehát egyenlő a közérdek szolgálatával is, amelynek alá kell rendelni az egyéni melléktekinteteket: „Ne légy senkire és semmire tekintettel másra, mint a közérdekre és a magyar közigazgatás jó hírnevére!”
Tisza látta, hogy immár nem általános a közösségért is élni. A modernnek nevezett társadalmakban az egyéni célok és érdekek, a népszerűség és a siker keresése háttérbe szorította a kötelességek vállalásának kultuszát. Tisza egész életében szembe menetelt saját társadalmi közegének dekadenciájával. Elutasította a népszerűség keresését, de kereste a súlyos kötelességeket.
Ideológiai kettősségéről nem csupán a politikájában tetten érhető és jól megfogható rend és szabadság párosa tanúskodik, hanem az a tulajdonsága is, hogy miközben a nemzet intelligenciájának nevezett nemességben látta a stabil és egységes történelmi vezetés és a felemelkedés kulcsát, de ugyanakkor erős szociális érzékenységgel rendelkezett és nemesként egyenesen kötelességének érezte a jótékonykodást. Ebben nyilvánult meg az egyre ritkább kincset jelentő nemesi liberalizmusa, továbbá abban, hogy agrárforradalmi földosztási törekvései voltak.
Az európai nagyhatalmi viszonyok a magyarokra nézve még kedvező időszakában is hatékonyan tudtak a Tisza-féle reálpolitika tendenciái ellen hatni.
Összességében tehát annyi bizonyos, hogy baloldaltól jobboldalig bármelyik politikus számára példaértékű lehet a konzervatív-liberális Tisza István munkássága. Reméljük, mihamarabb rádöbbennek erre.
Forrás: „Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca”
Kiemelt kép: hu.wikipedia.org
