A salgótarjáni sortűz tragédiája

Az 1956-os események elsősorban a fővároshoz köthetőek, s mivel már akkoriban is ez a város volt az ország központja minden értelemben, ezen nincs is semmi csodálkozni való. Ellenben azt is fontos megemlíteni, hogy a magyar vidék sem maradt csendben a forradalom napjaiban, sőt, aktívan kivette a részét a kommunizmus elleni harcból, amely a népfelkelés leverését követően meg is bosszulta magát, hiszen a kommunisták – szovjet háttérrel – legalább akkora vérengzést rendeztek a szabadságharcosok között, mint Budapesten.

Ennek megfelelően Nógrád megye sem maradt ki az ’56-os harcokból, olyannyira nem, hogy az ott történteknek külön szakirodalma is van, de azt is tegyük hozzá, hogy szabadon – vagy inkább szabadabban – csak a rendszerváltoztatás után lehetett kutatni bármit is. Voltak, akik a kínzások alatt haltak meg, voltak, akiket nemes egyszerűséggel agyonvertek, agyonlőttek, de olyanok is, akiket „hivatalosan” végeztek ki. Persze a szovjetizált rendszerek működését ismerve nem mindenkit találtak meg utólag és akkor még azokról sem beszéltünk, akik maradandó károsodást szenvedtek a kínzások, verések miatt. Ha hihetünk az adatoknak, akkor összesen több mint 300 ember ellen indult valamilyen büntetőeljárás, az áldozatok száma azonban sokkal több ennél.

Ami nógrádi illetőségű esemény a forradalom leverése után, de országos léptékű eseménnyé vált, az a salgótarjáni sortűz 1956. december 8-án. Noha november elején a népfelkelésünket vérbe fojtották, ez nem jelentette azt, hogy a magyarság ne reménykedett volna abban, hogy újra felvegyék a harcot, mi több a politikai-társadalmi aktivitás sem szűnt meg azonnal. Az oroszok által megtámogatott államszocialista helytartók – hogy elejét vegyék október 23. megismétlődésének – ezeket a próbálkozásokat az elejétől kezdve eltiporták, ennek az egyik állomása a salgótarjáni sortűz, mely egyben az egyik legvéresebb eseménye az ’56 utáni megtorlásoknak.

A vörös csillagos szovjet emlékmű ledöntése Salgótarjánban 1956. október 27-én (fotó: Központi Bányászati Múzeum)

1956. december 8-án nagyjából 4000 ember gyűlt össze Salgótarján megyei tanácsának épülete előtt, hogy két munkástanácsi vezető szabadon bocsájtását követeljék. A munkástanácsok működése több helyen aktív maradt a forradalom leverését követően is, így került végül az ÁVH által letartóztatásra Gál Lajos és Viczián Tamás is. Az ő szabadon bocsájtásukért, illetőleg további követelésekért – köztük a szovjet csapatok kivonásáért – tüntettek a megyei tanácsnál, ahol az egyre duzzadó tömeg miatt már figyelmeztető lövéseket is leadtak. Miután a tömegben tüntető Ferencz István felrobbantott egy hanggránátot, amely nem volt alkalmas személysérülés okozására, az ÁVH, a kirendelt rendőrség és a szovjet katonaság is tüzelni kezdett. A tiltakozók nagyobb része pánikba esett, így a legtöbben úgy haltak, vagy sérültek meg, hogy a hátukat érte lövés menekülés közben, ám voltak olyanok is, akik inkább visszalőttek.

A kommunista vezetés természetesen úgy értékelte az eseményeket, hogy „ellenforradalmi provokátorok” támadtak a rendfenntartókra, ám természetesen ez nem volt igaz. Az áldozatok pontos száma ma sem ismert, főleg, hogy az összevissza dördülő lövések más embereket is eltaláltak, nemcsak tüntetőket. 46 elhunyt biztosan volt, hiszen őket név szerint ismerik, de az áldozatok száma ennél jóval magasabbra rúg, rengeteg volt a sebesült is.

Az eset után kijárási tilalmat rendeltek el, a lakosságot felszólították a fegyverek leadására, s politikai téren is hasznot kovácsolt a sortűzből a kommunista vezetés: feloszlatták a Nógrád Megyei Munkástanácsot és a salgótarjáni sortűzért is a szervezetet okolták „jó szovjet módszer” szerint. Hogy az államszocialista kép teljes legyen, a tüntetők közül többet perbe fogtak, ám a hanggránátot robbantó Ferencz Istvánon kívül mindenki emigrált, ő 1963-ban szabadult a börtönből.

A salgótarjáni sortűz elkövetői közül a legtöbben sosem bűnhődtek meg. Összesen 3 karhatalmistát ítéltek el, egyiküket 5, a másik kettőt 2-2 évre, Biszku Béla pedig, akit a 2012-ben fogtak perbe, 2014-ben pedig első fokon elítéltek, 2016-ban még a végső ítélethirdetés előtt meghalt. Utóbbi évtizedeken keresztül élvezte a kommunista luxusnyugdíj által biztosított jólétet, pedig nevét több ’56 utáni sortűzzel is összefüggésbe hozták, mivel döntési helyzetben volt a kérdéses pillanatokban. Biszkun kívül természetesen még rengeteg felső vezető volt felelős hasonló tettekért, ám soha senki nem kérte őket számon sem akkor, sem később.

Ábrahám Barnabás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Történelmi

A somoskői csoda és a macskakövek

Február 15-én ünnepelte centenáriumát Somoskő és Somoskőújfalu visszatérése az anyaországhoz, miután 1920. június 4-én, a trianoni békeparancs ratifikálásával elcsatolták mindkettőt az újonnan alakult Csehszlovákiához. Érdekesség, hogy a két település visszatérése az utolsó, mindmáig érvényben lévő területi gyarapodásunk, hiszen a bécsi döntések és a világháború alatt erővel elfoglalt területek az ismert okok miatt ismételten elkerültek tőlünk […]

Továbbiak
Történelmi

Vizy Zsigmond, Balassagyarmat hőse

Messze nem kap akkora figyelmet, mint kellene, de január 29-én volt a balassagyarmati felkelés – vagy csehkiverés – 105. évfordulója. A vesztes háború poklában szenvedő Magyarország – részben a rossz belpolitikai döntéseknek „köszönhetően” – elképesztően előnytelen helyzetből nézte végig, ahogy új szomszédai még az antantnál is éhesebbek, és egyre nagyobb területeket szakítanak ki az egykori […]

Továbbiak
Aktuális Belföld Felvidék Történelmi

Szlovákia nem elszakított terület?

Szlovák államfőaspiráns: „Nem lehet a szomszédra, mint elszakított területre tekinteni. Amíg így értelmezi valaki a szomszédját, addig a történelem túszai leszünk.” A szlovák államfői posztért versenybe szálló Ivan Korcok korábbi külügyminiszter a kiemelt ügyek között említette Szlovákia Magyarországgal kapcsolatos viszonyát. Külpolitikai programját bemutatva hangsúlyozta, hogy Szlovákiának a történelem jó oldalán kell állnia. Hangsúlyozta: „Szlovákia számára […]

Továbbiak