Bár idén nincs kerek évforduló, azért a mi kies tájunkon most is egymást érik a januári jeles napok, amelyek kiválóságainkhoz, vagy nevezetes történelmi mozzanatokhoz kötődnek. Azaz nyugodtan kijelenthetjük, így, az esztendő elején valóban Nógrád az ország közepe.
Vegyük mindjárt a két irodalmi híresség születésnapját. Előbb Mikszáth Kálmánt köszönthetjük (16-án), aztán nem sokkal később Madách Imrét (20-án). Közel negyed évszázad választja el őket egymástól, és a Tragédia szerzőjének korai halála miatt nem ismerhették a másikat, egyetlen dolog biztosan összekapcsolja őket, mégpedig a szülőföld szeretete. Madách ugyebár voltaképpen egész életét ezen a vidéken töltötte, és főleg a politikai szerepvállalásain mutatkozik meg a palócok világához való erős ragaszkodása, míg Mikszáth ugyan fiatalon elkerült erről a tájról, még a parlamenti képviselőség sem fűzte vissza ide, de a műveiben tökéletesen áttükröződik mindaz, ami fokozottan vonzotta az Ipolyon inneni és túli magyar és tót emberekhez.
Mikszáth felettébb kisebb hangsúlyt kap a ceremóniákban, ami számomra igencsak sajnálatos tény, hiszen ott a Madách-ünnepség országos fénye, a díjkiosztó, amin végre már szeretném látni, hogy lekerül róla az erősen színezett politikai köpönyeg, remélve, hogy hamarosan ismét a szakmai színvonal kerülhet előtérbe, mint ahogy kezdetben ez a magasztosabb irány volt a mérvadó, míg ma maga a kitüntetések osztása is politikai ízű, ami az egyik díj odaítélésében is hangsúlyozódik (és itt nem Shah Timor munkásságának elismerésére gondolok).
A következő héten pedig szemeinket Balassagyarmattól kissé délebbre vethetjük, Romhány felé, január 22-e a híres Rákóczi-csata időpontja. Nem tudom, vajon mennyi nógrádi hazafi fogott fegyvert a Habsburgok ellen a vezérlő fejedelem oldalán, de az biztos, ez az ütközet örökbecsű az igazi lokálpatrióták számára – ne feledjük, hamarosan közeleg a turulos emlékmű felállításának századik évfordulója, és az obeliszk környezete is nemsokára régi patinájában csilloghat.
Végül 29-én visszatérhetünk kedves kanyargó folyónk közvetlen mentére, amikor fejet hajthatunk Civitas Fortissima hősei és áldozatai tettei előtt.
Hazafiság és a Palócföld szeretete. Ez jellemezte tehát elődjeinket, és bízva-bízom, az utókor nemzedékeiben is kellőképpen elplántálódik ez a kettősség.
