
Minden meteorológiai jelenség közül legjobban az ónos esőt utálom. Érhet fedetlen fővel egy bőségesen eláztató zivatar, gyalogolhatok jégesőben vagy bokáig érő hóban, kerékpározhatok metsző szembeszélben, ez meg sem kottyan nekem.
Bezzeg, ha az időjárás-előrejelzések csipetnyi ónos esőt is jósolnak, már idegesebb leszek a kelleténél, és inkább behúzódok a meleg szobába, nehogy egy óvatlan mozdulat következtében pórul járjak, úgy, mint egy jóbarátom, aki figyelmetlenül lépett az alig látható jégpáncélra, megcsúszott, és bokáját törte.

A minap is így tettem, hiszen keddre és csütörtökre egyaránt ónos esőt vártak a szakemberek a mi kies nógrádi vidékünkre. Gondosan bevásároltam előre, nehogy jómagam, illetve az állataim bármiféle hiányt szenvedjenek, és folyamatosan lestem ki az ablakon, figyelve a körülményeket. Aztán egy idő után rá kellett jönnöm, potyára óvatoskodtam, mert nem igazolódtak be az előrejelzések, mi több, kedden végig száraz maradt a házam előtt a járda aszfaltja, miként a csütörtöki állapotok sem tükrözték előzetes aggodalmaimat.
Igaz, korábbi földrajzi tanulmányaimból gondolhattam volna, hogy az ónos eső megjelenésének esélye meglehetősen bizonytalan, sok mindentől függ, és úgy tűnik, ezek a feltételek most az Ipoly mentén nem érvényesültek.
Ám mégsem bántam meg, ezt az alaptalan óvatosságot. Legalább kissé kipihenhettem magam, sütöttem-főztem, foglalkozhattam azokkal a dolgaimmal, amiket az utóbbi időben kissé elhanyagoltam.
Azért legközelebb nem fogok annyira „parázni” az ónos eső előrejelzésétől, de remélem, erre ezen a télen már nem kerül sor.