
Idejét sem tudom, mikor volt ilyen gyönyörűséges idő január 29-én. Emlékszem, mikor Kövér László házelnök itt járt Balassagyarmaton, hatalmas pelyhekben hullott a hó a kabátunkra, máskor fogvacogtató hidegben, egyik lábunkról a másikra terelve az egyensúlyt ácsorogtunk a főtéren. Most viszont valóságos tavasz köszöntött be Civitas Fortissima dicsőséges napján.
A tizenegy órai központi ünnepségre alaposan megtelt a Civitas Fortissima tér. Főként persze általános – és középiskolás fiatalokkal, hogy őket kivezényelték tanáraik, vagy önként vállalkoztak a százhat évvel ezelőtti események előtti személyes főhajtásra, nem tisztem eldönteni. Lényeg, sokan voltunk.
Az ünnepi megemlékezés szónoklatát Balla Mihály országgyűlési képviselő tartotta. Korábban megszokhattuk – főként kampányidőszakban -, hogy a beszéd hemzseg a NER-propagandától, ami valószínűleg központi előírás, ezúttal viszont érdekes módon alig tartalmazott a szöveg a kormány kiválóságára vonatkozó utalást. A honatya a hős és a hazafi kifejezések köré építette fel mondanivalóját, és így, keretbe foglalva, egészen jó beszéd hagyta el a száját. Azzal a kijelentésével, hogy a hősök a döntő pillanatban születnek, amikor cselekedni kell, teljesen egyetérthetünk. Miként a hazafiak is azok, akik szívük mélyén igaz magyarok, telve hazaszeretettel. Mint amiként az 1919. január 29-én fegyvert ragadó férfiak is azok voltak. Harcuknak, kitartásuknak, elhivatott lokálpatriotizmusuknak pedig mi, az utókor gyermekei vagyunk a győztesei, akiknek már nem kell azzal foglalkozniuk a határátlépésnél, hová is tették az útlevelüket. Ez is merőben nagy igazság.

Az egész délelőtt legfelelemelőbb mozzanata viszont egy érces hang volt. Beeri Benjámin operaművész nagyszerű éneke, a „Hazám, hazám…” tökéletesen betöltötte a teret, a környező házak falai csak úgy zengték vissza a Bánk Bán közismert, örökbecsű dallamait.
Kora délután ismét ellátogattam a városközpontba. Mindenképpen élni akartam az alkalommal, hiszen Galbács Tamás „fényvadász”, akinek vonatfotóiból berendezett tárlata a városháza előtti szabadtéri tablókon látható, évek óta jóbarátom. Mindig is nagy szeretettel tekintettem arra a hű elhivatottságra és buzgalomra, amelyet a fényképezés művészete iránt mind növekvő tudással érez. Jó értelemben véve kellőképpen „bolondnak” kell lennie az embernek, ha képes arra, hogy hegyen-völgyön keresztül, ágakon-bogokon átkelve megkeresse azt a pontot, ahonnan a legszerencsésebben megörökíthető az alant a síneken futó szerelvény. Ő így tett akkor is, amikor Nógrádszakál felett a magaslatra felkapaszkodva lefotózta az Ipoly mentén kígyóként tekergő szlovák tehervonatot, vagy a Galga-völgyében hosszú órákon át várta, hogy megjelenjen a tájban a nosztalgiajárat. Rendkívüli tisztelet e munkája iránt. A méltatás sem volt akármilyen, amit Gere József helytörténész tartott. Azt eddig is tudtuk róla, hogy szakmai megszállottja és lelkes kutatója a magyar vasútnak, de hogy a fényképezés históriájában is ilyen mélységben járatos, kissé újdonságként hatott nekem. Precíz-pontos vonalvezetéssel jutott el az ős-előd Daguerre mester feltűnésétől a huszonegyedik századi modern kor dróntechnikájáig, és nem véletlenül említette, hogy Galbács Tamás egészen más műfajt űz a vonatfotózás területén, mint hasonszőrű társai, mert míg a legtöbben csak az egyes járművek, mozdonyok szűk világáig jutnak el, addig Tamás ezt a mi gyönyörű, kies nógrádi vidékünket is aktívan beleformázza a kifejezésvilágába.

Elégedett örömmel távoztam a napsütésben a főtérről, utoljára még váratlanul összefutottam Kapornaky Sándorral, a „testvér”, Communitas Fortissima, azaz a Legbátrabb Falu, a dél-vasi Kercaszomor polgármesterével, akivel váltottunk is néhány szót.
Ja, és természetesen gratulálok Balassagyarmat friss Pro Urbe-díjasainak, valamint az újdonsült díszpolgárnak, dr. Kecskeméthyné Sedivi Lillának.