
Mostanában minden a Rákosrendező körül forog, úton-útfélen azt beszélik az emberek, lesz-e „Kis magyar Dubaj”, vagy sem? Persze ez leginkább a fővárosi nép fantáziáját izgatja, itt, a kies nógrádi tájon csak legyintünk az egészre, ez nem a mi ügyünk. Ugyanakkor nem tudom, mint szólna a lakosság, ha például Rétság határában emelkednének a magasba a felhőkarcolók.
No de, félre a tréfával, az esettel kapcsolatban egy régi történet jutott eszembe. A hatvanas években indult meg Balassagyarmaton a fokozott iparosítás és épültek sorra az üzemek a város nyugati szélén. A településre vidékről beköltöző munkások számára pedig lakóövezetek kellettek. Így jött létre a Lenin (a mai Madách-liget) tizennyolc tömbháza, a belváros emeletes épületegyüttese, a keleti oldalon a Nógrádi-lakótelep, meg a szalagház, és így tovább.

Mi, akik újszülött korunktól ezekkel az állapotokkal szembesülünk, teljesen természetesnek vesszük, de a messzi idegenből érkező bizonyára első „blikkre” igencsak elcsodálkozik azon, hogy egyik tömb sem tolul négy emeletnél magasabbra, azaz Balassagyarmat toronyház, ezzel együtt pedig liftmentes övezet. Aminek megvan az oka.
A legenda szerint (de lehet, ez a tömény igazság), Lombos Márton, akinek tanácselnöksége során a lakótelepek felépültek, kerek-perec kijelentette, legfeljebb négy emeletig magasodhatnak ezek a tömbök. Állítólag ő maga is riadozott attól, hogy beszálljon egy felvonóba, az idősebbek, akik még élnek és személyesen ismerték Marci bácsit, bizonyára jobban tudják, mi a való. Mindenesetre mi, akik nap mint nap megfordulunk errefelé, itt élünk-dolgozunk, járunk-kelünk az Ipoly-parti városban, felettébb örülünk annak, hogy nem úgy néz ki a mi szeretett szülőföldünk, mint a hegyvonulatok közé ékelődött Salgótarján.