Aki első alkalommal vendégeskedett szombaton Szendehelyen, a hagyományos német nemzetiségi disznótoron, az is könnyen megtalálta a rendezvény helyszínéhez vezető utat, elég volt csak a hangosan zengő sramlizene irányába elindulni, hamar elérkezett a község művelődési házának udvarára.
Ahol a napsütéses délelőtti órán már egyre inkább tetőfokára hágott a hangulat. A bejárat előtt felállított sátor alatt, az egyik asztalnál markos legények kínálgatták egymásnak a fogópálinkát, odébb javában töltötték a kolbászt a fiatalok. Mások a jókora üstből merték ki szorgosan a katlanhúst, míg a következő ponton a teknő tartalmát vizsgálgatták az avatottak, folyamatosan kóstolgatva, mikor lesz a legtökéletesebb ízesítés a kolbászba. Az asszonyok sem maradtak ki a munkából, ők a tésztákba forgatták bele a tölteléknek valót, és rendkívül ízletes volt a sült vér is.
A legmegkapóbb látványt feltétlenül két, hat-hétéves forma fiúcska nyújtotta. Szinte könyékig merültek el a kolbászhúsban, úgy dagasztották, forgatták apró ujjaikkal a teknőben pirosló finomságot. Persze nem ártott a felnőtt figyelem sem, a két férfiú – feltehetően apukák – gondosan mutatták meg a gyermekeknek, miként is kell a műveletet a legpontosabban végrehajtani.
A forgatagban váltottunk néhány gondolatot a házigazdával, Altsach Ignác szendehelyi polgármesterrel, aki elégedetten tekintgetett körbe, hiszen lényegében egy tűt sem lehetett leejteni a művelődési ház udvarán, akkora tömeg sürgölődött a disznótoron. Ráadásul imitt-amott lengyel és német szót is hallani lehetett, három férfiú lelkesen gesztikulálva magyarázott egymásnak Goethe nyelvén, és ahogy kivettük a foszlányokból, bizony a szebbik nemet választották tréfás tereferéjük témájának.
Amikor aztán minden főzőcsapat az utolsó simításokat is befejezte, következhetett a lakoma, meg a további mulatozás, egészen az esti órákig.
