Nagyon szeretek madárcsicsergésre ébredni. Szerencsére falun élek, és ez gyakori jelenség a portámon. Ilyenkor kisétálok a teraszra, és amíg a két kutyám jóízűen falatozza a reggeli táplálékot, én figyelem a csiripelő kis lények mozgását, amint csapatostul, egymással csevegve keringenek a házak felett, vagy a fűzfára telepedve éneklik el minden örömüket.
Ez már kétségkívül a tavasz egyértelmű jele. Végre vége a didergős napoknak, lassan elfelejthetjük a kályha begyújtásának műveletét, lekerülnek rólunk a télikabátok, és a lányok is előveszik a szekrények aljáról a miniszoknyákat, akiknek nőnap alkalmából egy-egy előkertből leszakított hóvirággal kedveskedhetünk.
Nekem március mindig a kitárulkozást jelenti. A természet újraöltözteti magát, teljes szépségében mutatja meg bájait. Most már külön élvezet felpattanni a kétkerekű járgány nyergébe és nem kell már nyakig becipzározott kabátban, fültőig behúzott sapkában, fogvacogtatva tekerni az utcákon, hanem szélesen mosolygunk a melengető napsütésben.
Stílszerűen úgy érzem már magam, mint Áprily Lajos versének kisfiú szereplője: „A nap tüze, látod/A fürge diákot/A hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt/Csengve, nevetve/kibuggyan a kedve/s egy ős evoét a fénybe kiált.”
