Nemzeti ünnepeink közül hozzám mindig március tizenötödike állt a legközelebb. Elsősorban a történelmi tanulmányaim tapasztalatai miatt, de biztosan komoly befolyásoló tényező az újságírói munkásságom is.
Emlékszem, annak idején, kisdobos és úttörő koromban csak pár lépést kellett megtenni a Bajcsy úti iskola kapujából, hogy eljussunk a Palóc-liget küszöbén található Petőfi-szoborhoz, ahol lelkesen lengettük a hurkapálcikára feltűzött papírzászlót.
Később aztán még inkább belemélyedtem 1848 szellemiségébe. A fegyverropogás nélküli győztes forradalom mámora, Petőfi Sándor lendületes alakja, a vértelenül megalkotott áprilisi törvények, egy alkotmányos alapú, független Magyarország ígérete, gróf Batthyány Lajos kormányfői vezetésével.
A kétszázezer katona országgyűlési megszavazását sem a pillanatnyi dicsőségvágy hajszolta, hanem a felkészülés a legrosszabbra, az elővételezése annak, ami végül bekövetkezett: Jellasics intervenciója. A Habsburg hatalom nem először játszotta ki a magyarok ellen a nemzetiségek gyűlölet. De jött Pákozd, a Schwechat előtti Lajta-dilemma, majd Windischgrätz támadása, a következő tavasz újjászerveződése Debrecenben, a tavaszi hadjárat, Buda visszafoglalása, és végül az oroszok megjelenése és a bukás. Ami semmiképpen sem volt szégyenteljes, épp ellenkezőleg, egy világ elismerése övezte a magyar szabadságharcot.
A kokárdát illik viselni. Jelkép, de ne olyan legyen, mint amilyen bő húsz esztendeje, 2002-ben volt. Akkor, egy választási kampány undorító elemévé silányodott ez a magasztos nemzetiszínű textília, és onnantól kezdve egészen más megközelítésbe került az én szememben is. De túltettem magam a politikai felhangokon, és ma már tiszta örömmel csíptetem fel a szív feletti, bal oldali mellkasi tartományra a kokárdát.
De március tizenötödike a szeretett szakmámé is. Nem véletlen, hogy a tizenkét pont első passzusa éppen a sajtószabadságról szól. Ami manapság egyre inkább sérül, holott az újságíró társadalom teljes közegének ezt az elvet kellene követnie. Ezzel szemben mit tapasztalhatunk a „királyi” médiából? Elvakultságot, kiszolgáltatottságot, nyomáskényszert, ami cseppet sem a szabadság oltárán áldoz. Én magam, kifejezetten örülök annak, hogy ettől a megkövetelt kötelezettségtudattól megszabadultam, és most már valóban arról írhatok, amiről akarok.
De március tizenötödike ne erről szóljon, hanem a nemzeti ünnep magasztosságáról!
