Még csak harmincöt esztendős az ifjú hölgy, és máris sikeres, népszerű írónak vallhatja magát. A balassagyarmati származású Hatala Csenge tíz évvel ezelőtt robbant be az irodalmi köztudatba az 1973-as hírhedt túszdráma hiteles feldolgozásával, amelyet még több, ékes-édes anyanyelvünkön megfogalmazott téma és könyvespolcokra került kötet követett. Pályafutása fontosabb mérföldköveiről beszélgettünk vele. A régi ismeretségre való tekintettel tegező hangnemben zajlott a terefere.
*Mikor és hogyan alakult ki benned a csillapíthatatlan vágy az írás iránt?
*Viszonylag korán, már általános iskolában elkezdtem érdeklődni az irodalom iránt, amit a tanáraim is támogattak. Fogalmazás órán például volt egy beadandó füzetünk a házi feladatokra, amit az akkori tanárom máig megtartott, állítása szerint mert annyira megtetszettek neki a munkáim. Nálam egyébként egy versesfüzet lapult, abba kezdtem írogatni tinédzserként, illetve életem első kisregényét – még szigorúan a fióknak – gimnazistaként vetettem papírra, ahol szintén biztattak, inspiráltak a pedagógusok.
*Miért éppen a túszdráma történetének elemzésébe vágtál bele először, aminek eredménye a Hírzárlat című kötet lett 2015-ben? Emlékszem, a balassagyarmati bemutatón, a túszejtés helyszínén, az egykori leánykollégium épületében egy tűt sem lehetett leejteni, annyian érdeklődtek. Milyen szempontok vezettek, amikor a részleteket feltártad, és mi igaz abból, hogy az agyonlőtt fivér földi maradványait elvitted a testvéröccsének?
*Magába az ötvenkét évvel ezelőtti sajnálatos események históriájába tizennégy éves koromban „ártottam bele” magam, ekkor hangzott el a családban a máig újra és újra felemlegetett mondatom, hogy „várjátok ki, majd én megírom ennek a drámának az igaz történetét”. Így is lett. Balassagyarmatiként egyszerű volt a motivációm, egy nem mindennapi, helyi történetet szerettem volna behatóbban megismerni. Először a saját kíváncsiságom vezérelt, aztán ahogy haladtam előre a kutatással és a személyes interjúkkal, kiderült, hogy több olyan legenda is napvilágot látott korábban, aminek fikarcnyi köze sem volt a valósághoz, így elhatároztam, hogy az eseményeket a lehető legpontosabban igyekszem előtárni. Átfogó képet akartam adni az egészről, ezért nem csak a kollégiumban lezajlott fejleményeket, hanem az elő – és utóéletet is végigvezettem. Ebbe beletartozott a két fiú családi háttere, a kisebbik testvér börtönben töltött évei, akár az összegző visszaemlékezések a szereplők részéről. Mindehhez hozzátartozott, hogy megtaláljam a lelőtt fivér sírját is, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy olyan csavar következik be, amelynek eredményeképpen úgy állítottam be a még élő testvérhez, hogy nálam vannak a bátyja hamvai. Elmondta nekem, ő úgy hallotta a szüleitől, hogy Andrást egy jeltelen sírba temették el, ebbe kell belenyugodnia. Innen is látszik, maguk a közvetlen szereplők sem voltak tisztában minden információval, ami még több fordulatot hozott a kutatási folyamatban. (A tényfeltáró könyv akkora népszerűségre tett szert, hogy 2024-ben újra kiadták a művet – H.H.)
(folytatjuk)
Az interjú második részében további köteteiről, filmes munkájáról és verses ambícióiról is mesél az írónő.
