Ifjú gyermekként, középiskolásként, sőt, fiatal felnőttként is minden évben jártam locsolkodni húsvét hétfőjén. Édesapámmal kora reggel felkerekedtünk, és végigjártuk az őrhalmi, majd a balassagyarmati rokonság, majd ah szűkebb ismerősi kör hölgyeit, megöntözve őket édes kölnivízzel.
Amikor kicsi voltam, kifejezetten élveztem ezeket a „túrákat”, hiszen a nagymamáim, illetve Zsuzsi néni, a Honti utcában olyan, de olyan terülj-terülj asztalkával várt bennünket, hogy nem győztem magamba tömni a sok-sok sonkaszeletet, meg főtt tojást. Később pedig már némi szeszesitallal is megkínáltak, mondván „elmúltál már tizennyolc éves, úgyis apád vezet, hörpinthetsz egy kupica pálinkát”.
De hamar elmúltak ezek az idők, és ahogy felnőtté váltam, egyre inkább kötelességszerűnek éreztem ezeket a látogatásokat. Tudtam jól, a rokonságban elvárják tőlem a locsolkodást, mind jobban kényszerből ültem be Apu mellé az autóba, aztán egy Nagypénteken bejelentettem, többé nem megyek illatossá tenni a lányok-asszonyok hajfonatait.
Ezt az elvemet azóta sem adtam fel, és számomra a húsvét manapság nem jelent többet a csendes elvonultságnál, a kedélyes-személyes főzőcskézésnél a konyhámban. Viszont továbbra is mély tiszteletem azok iránt, akik a huszonegyedik század harmadik évtizedében is elhivatottan áldoznak a locsolkodás hagyományának.
