Ilyenkor, július második felében tartják rendszeresen azt a nógrádi folklór találkozót, amely már több mint öt évtizedes múltra tekinthet vissza és utolsó állomása a bánki tóparton van.
Bár manapság inkább csak a szlovák nemzetiségű csoportok fellépése jellemzi ezt a rendezvényt, a 2000-es évek elején a szervezők még igen egzotikus „kínálattal” lepték meg a közönséget, többek között zulu táncosok is szórakoztatták a népet, mi több, maga a dél-afrikai törzs főnöke is ellátogatott Balassagyarmatra.
Egy ilyen alkalommal fordult elő, hogy a Palóc-ligeti szabadtéri színpadnál megpillantottam a gyönyörű népviseletbe öltözött dél-koreai hölgyeket. Nosza rajta, vettem magamnak a bátorságot, és megszólítottam őket. Akkoriban még sokkal jártasabb voltam Shakespeare és Byron nyelvének használatában, mint napjainkban, így angolul kezdtem meg a társalgást velük. Távol-keleti szokás szerint meghajoltam a két szépség előtt, majd elmondtam nekik, bizony én egy mondatot tudok az ő ékes anyanyelvükön. Elő is adtam tudományomat, amely fonetikusan ilyen formán hangzott: „Szöul, olimpik tévérál, ketyéé hangazol, szonon hámnidáá”. Kérem szépen, ezt 1988-ban mondta Ro Te Vu dél-koreai államelnök, amikor megnyitotta a nyári olimpiai játékokat.
A két ifjú lány arcára előbb a meglepetés vonásai rajzolódtak ki, aztán hatalmas nevetésben törtek ki, gondolván, akad egy balga magyar emberfia, aki több ezer kilométerre a szülőhazájuktól, az ő nyelvükön hajlandó megszólalni.
Azóta kellemes emlékként őrzöm ezt a képet magamban, remélve, hogy életemben még egyszer tapasztalok majd olyan sokszínű etnikai-egzotikus felvonulást a balassagyarmati főutcán, mint akkor, azokban az években.
