Mennyire szerencsések azok a mai fiatalok, akik felsőoktatási intézménybe felvételiznek. A ponthatárok kihirdetésekor csak elmennek arra a gyülekezési helyre, ahol sorstársaikkal együtt bulizva a legnagyobb izgalmak közepette várják, amint a kivetítőn megjelennek az adott egyetem vagy főiskola egyes szakjainak a ponthatárai, hogy aztán hatalmas ujjongásban törjenek ki, avagy bánatkönnyeiket potyogtassák.
Bezzeg az én időmben még teljesen másként zajlott az egész. Szépen meg kellett vásárolni az aznapi újságot és a listából kikeresni, sikerült-e a vizsga. Aki pedig ezt elmulasztotta, megvárhatta az intézmény leveles értesítését.
Máig emlékszem erre a „daliás” pillanatra 1992-ből. A felvételi pontszámok megjelenésének napján éppen balatoni nyaralásra indultunk a barátaimmal. Balassagyarmaton felszálltunk az Aszódra menő hajnali vonatra, és a célállomáson azonnal az újságárusító kioszk felé vettük az irányt, „lecsengetve” azt a pár forintot a Népszabadságért. Majd izgatottan leültünk egy padra, és buzgón böngészni kezdtük a listát. Jómagam a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola történelem-földrajz szakára jelentkeztem, Ákos barátom szintén, tehát nekünk közösen kellett kutatnunk. Hamarosan mindketten felkiáltottunk, „igeeen”, azaz a megállapított ponthatáron belülre kerültünk.
Szilárd haverunk azonban felettébb elbizonytalanodott. Az első két beadott helyre ugyanis kevés volt az eredmény, ám nem emlékezett pontosan arra, hogy harmadjára Szegedet vagy Szombathelyt jelölte be. Gyorsan mutattuk neki, ott egy telefonfülke, hajnali óra ide vagy oda, hívja fel az édesanyját otthon, nézze meg a mama, melyik város lehet a „nyerő”.
Két perc múlva már hárman örvendtünk annak, hogy szeptembertől főiskolásnak vallhatjuk magunkat.
