Elgondolkodtak-e már Önök komolyabban arról, hogy költészetünk legkiválóbb alakjai éppen a nagy történelmi sorsfordulók előtt, avagy közben hunyták le örökre szemüket. És felmerült-e bárkiben a kérdés, a „mi lett volna, ha…” fikciója, hogy ha tovább élnek, mennyire teljesedhet ki, esetleg kerül sűrű szögesdrótok közé az irodalmi életpálya, mennyire befolyásolták volna témaválasztásukat, alakjaikat, verslábaikat a mindennapok körülményei. Én most megteszem mindezt a játékot a képzelet-szövevényében, meglehetősen szubjektív megközelítésben, de talán gondolatébresztő módon.
Kezdjük Petőfi Sándorral. Ugyebár az ő költészete csupán pár dacos-harcos esztendőbe sűrűsödött össze, s mint igazi szupertehetség szárnyalt a reformkori szabadság-követelő világban, hogy aztán élete ott, azon a poros, „istenhátamögötti” erdélyi országúton érjen véget kozák katonák martalékaként (bevallom, én nem osztom a Morvai-féle nézetet Barguzinról, meg a hadifogoly-táborról, de ezt nem itt és nem most elemezném). Szóval tegyük fel, hogy Petőfi megéli Világost. Vajon bujdosni kényszerül? Egy ideig biztosan. Netán az emigrációt választja? Megítélésem szerint buzgott benne annyi hazaszeretet, hogy bárhonnan is hamar visszahívta volna a hon, az Alföld rónája. Vajon képes lett volna beilleszkedni akár már az enyhülés időszakában a magyar kulturális életbe? Ez is kevéssé valószínű. Aki született forradalmár, akiben ennyire másodpercenként serken a tettvágy, örökké harcolni akar, küzdeni valamiért. Az ilyen ember képtelen elpuhulni, belefakulni a társadalmi masszába. Izgett-mozgott volna, talán börtönről-börtönre járva, és a Kiegyezés után lehet, ő is azon poéták táborába került volna, akik a hirtelen jött jóléttel nem tudva mit kezdeni, a pisztolyhoz nyúlnak, vagy különös hídavatási ceremóniákon Arany tollára való módon vetik maguk a mélybe. És milyen lett volna ennek a forradalmár alkatnak a költészete az elnyomás évtizedében? Titkos. Rejtett zugokban terjedő, a cenzor által megfejthetetlen szórejtvényekbe ágyazott lelkesítő szövegekkel.
Visszagondolva, a képzelet útjáról a valóság talajára fordulva, biztosak lehetünk benne: jobb, hogy ott halt meg Segesvárnál. A hősöket nem felejti el a köztudat, a nagy emberek, vagy ha úgy tetszik, a problematikus fickók megmaradnak az utókor emlékezetében. Élénk színekkel díszítve, magasztosan, fátyolos ködben lengve körülöttünk. De mégis: egy Thaly, egy Pákh, egy Lisznyai kiteljesedhetett volna epigonként, ha köztük jár-kel Petőfi?
Menjünk tovább: következő figuránk Ady Endre. Őt ugyebár 1919. januárjának végén ragadta el a halál. Nem élhette meg Kun Béla és társai százharminchárom napját, a román katonák megszállását, Horthy fényes bevonulását, Trianont, a király kurta-furcsa visszatérését, és így tovább, egészen Gömbös Gyuláig.
Ha nem ragadja el az alkoholmámorral vegyített vérbaj idejekorán, milyen élete lehetett volna a megcsonkított, szétzúzott, lelkileg porrá süllyesztett országban? Őrizte volna-e tovább igencsak kritikus, mesteri ráérzésű érces-élces hangját? A kortársak, Babits, Kosztolányi, Juhász és a többiek példája esetleg rávilágíthat a túlélés, a megmaradás, a fennmaradás, vagy éppenséggel az átváltozás fortélyaira. De Ady szerintem más volt. Fölöttük álló, robusztusan erős alkatú, tántoríthatatlan, egyben szilaj sztyeppei szittya. Ő európaiságát féltve őrzötten is vitatkozott volna Trianon diktátumával, de a revizionizmus bástyája mögé bújva nem tüzelt volna a franciákra vaktölténnyel. Talán Bethlen miniszterelnökkel is szembeszállt volna, mint anno Tiszával, számomra azonban elképzelhetetlen, hogy úgy betagozódott volna az új irodalmi vérkeringésbe, mint egykori nyugatos harcostársai. Megmaradt volna különcnek, énszeretetében burjánzó magyarnak, aki valóban akkor magyar, amikor ő akarja. Persze ezzel az életmóddal, amit a forradalmak viharát követő megnyugvás korszakában sem adott volna fel, aligha élhette volna meg azt a pillanatot, amikor Gömbös Gyula a Zilahy-villában fontoskodott a művelt írók, mint Móricz előtt. Ő úgy odapörkölt volna az önjelölt vezérnek, hogy az szégyenében elsunnyog a Gellért hegy fái alatt.
Végül itt van harmadikként József Attila. A szárszói vonat kíméletlenül gázolt, egy fiatal életet megfosztva jövőjétől. Akkor még J. A. meg nem értett költő volt, kevesen fogták fel igazán páratlan zsenialitását, valódi értékét a magyar irodalomban. Esetében az lehet gondolatébresztő, ha ez a skizofrén óriás túléli a pesti bombázásokat, a szovjetek benyomulását, vajon a Rákosi-rezsim ugyanúgy kisajátította, „megerőszakolta” volna költészetét, mint tette azt holtában? Szerencsére ez nem sikerült, hiszen a huszonegyedik században is ezres égő fényével világít rá alakja az újabb és újabb nemzedékekre. S hogy mennyire tudott volna saját hangjánál maradni ő, a vészkorszakban is? Kérdéses… Nála is megállapítható, édesmindegy, öngyilkosság vagy baleset történt 1937 decemberében a Balaton partján, az utókor emlékezetében örökre megmarad a fiatal, érzékeny és érzelmes, hazáját szerető József Attila, amely olyan gyöngyszemekkel gyarapította-gazdagította költészetünket, mint az Óda, a Kései sirató, vagy a Tiszta szívvel.
