Nemrégiben a facebook-on figyeltem fel egy eseményről szóló tudósításra, amely az augusztus huszadikai nemzeti ünnep alkalmából „Népművészet mestere” címmel kitüntetett Egri István balassagyarmati fafaragó szakember köszöntéséről készült. Ebből az alkalomból sok-sok személyes emlék gyülemlett fel az agyamban.
Egri Pista bácsit kicsi gyermekkorom óta ismerem, hiszen a családom baráti köréhez tartozott. Anyai nagybátyám, Simon György ugyancsak ennek a hobbinak hódolt, így aztán gyakorta hallottam erről-arról, és láttam is, miként művelik a fa művészi megmunkálását a mesterek. Igen, ők voltak azok, akik itt, ebben a kies nyugat-nógrádi közegben hűen ápolták azt az ősökről az utódokra szálló örökséget, amely a magyarság népi motívumainak áthagyományozását tekintette szent feladatának. Ügyes kezeik és persze a kiváltképp megélezett szerszámaik jóvoltából hasították ki az anyagból a szebbnél-szebb, kacskaringósnál kacskaringósabb növényi alakzatú és egyéb formákat, hogy aztán egy-egy tányéron, kopjafán vagy egyéb tárgyon megjelenve őszinte csodálatba ejtse a remekműveket megtekintő nagyközönséget.
Ráadásul Egri István és elhivatott társai nem elégedtek meg azzal, hogy maguk örömére készítsék el a „termékeket”, hanem fontos ügynek tekintették az utánpótlás kinevelését, a fafaragás művészetének átitatását a fiatalabb nemzedékekre. Ennek a tevékenységnek egyik legjelentősebb állomásai voltak a nyári fafaragó táborok, ahol évről-évre tucatnyi gyermek ismerkedett meg a magyarság eme motívumkincseivel, és még hosszú esztendők múlva is szeretettel emlékeztek az itt szerzett élményekre.
Egri István méltán érdemelte meg ezt a magas színvonalú díjat, egyfajta életmű-elismerésként, hiszen hiába már túlesett a nyolcvanadik életévén, még ma sem fogy ki az ötletekből, mint ahogy egykori és mai társai-követői is űzik az ősi mesterséget, hiszen a fafaragás örök és nélkülözhetetlen alkotóeleme szeretett Kárpát-medencei népünknek.
