Nemrégiben egy kedélyes bográcsozás közben beszélgettem erről-arról, főleg persze fociról az egykori kiváló balassagyarmati labdarúgóval, Szedlák Gáborral. Ő mesélte el nekem ezt a tanulságos történetet.
A remek balszélső a kétezres évek elején technikai vezetőként dolgozott az akkoriban második aranykorát élő BSE szakmai stábjában. Az egyik NB I/B-s bajnoki mérkőzés alkalmával a Nagyligeti Sporttelep klubházába invitálta két régi játékostársát, egyben cimboráját, Kovács Istvánt és Rob Gábort, akiket sörrel kínált.
Miközben jókat tereferéltek, betoppant az épületbe az egyesület legfelsőbb vezetésének tagja, László Attila, aki korábban a Vác irányítói közé tartozott, és keresetlen szavakkal kérdőre vonta kollégáját, hogy „mit keresnek itt ezek a nemkívánatos alakok”.
Szedlák Gábor alaposan ledöbbent. Az hagyján, hogy egy „gyüttment” sportvezető nem ismer fel két ilyen, Balassagyarmaton köztiszteletben álló férfiút, de azért mégsem volt illő ez a viselkedés. A technikai vezető méregbe gurult, hiszen igen méltatlanul bántak az egyesület legendáival, ráadásul ilyen minősíthetetlen formában. Végül lecsillapodtak a kedélyek, de Szedlák lelkében mind a mai napig égő seb ez a méltánytalanság.
Gondoljunk csak bele: egyszerű hasonlattal élve vajon bárki el tudja képzelni, hogy az Üllői úti stadionban így bánnának Nyilasi Tiborral és Bálint Lászlóval, a Megyeri úton pedig Törőcsik Andrással és Dunai Edével!
Vajon tényleg eljött a legendák alkonya?!
