Van-e jövője a jelenben a jövő nemzedékének? Eszmék nélkül maradnak-e a fiatalok a 21. század közepére?
Társadalmi atomizálódás, demográfiai krízis, kollektív boldogtalanság, növekvő depresszió, növekvő bűnözés.
Mindössze egy maroknyi kérdéskör azon társadalmi szintű problémák sorából, melyek egy évtizedek óta zajló globális folyamat következetes eredményei, továbbá melyek alkotóerői elsőrendű céljukként tűzték ki maguk elé, hogy a fent említett destruktív eszközök alkalmazásával, szisztematikusan és végérvényesen felszámolják múltunkat, bekebelezzék jelenünket, végül felemészszék jövőnket. A cél adott.
A rendszerváltásnak csúfolt gengszterváltás alkonyán pusztán sejthettük, hogy ama keletről érkező sötét kor – melyben szüleink és nagyszüleink felnőttek – végzetes bukását követően, talán egy még pusztítóbb vihar indult útnak a nyugati horizontról. Ha csak sejtettük volna…
Ha a ’90-es évek polgárának hatalmában állt volna akár egy pillanat erejéig a jövőnkbe tekinteni; abba a jövőbe, mely egy új századdal együtt egy új ezredév kapuját tárta fel az ember előtt, szembesült volna a fájdalmas igazsággal, s talán még időben megakadályozhatta volna önmaga alkonyát; de nem így történt.
Ugyan ki gondolta volna „a felszabadulás éveiben” – amikor Kelet-Európa valamennyi nemzete csillogó szemekkel figyelte, ahogy a vérben ázott tűzvörös csillag lehullott az égről, és szívre tett kézzel kívánta tőle, hogy soha többé ne emelkedjen fel a porfödte romok közül – ki hitte volna ama percekben, hogy a közelgő jövő, mely itt van a küszöbön, a múltnál is rosszabb lesz; hogy nem a szabadság közeleg a nyugat bércei felől, hanem a szabadosság?
S ezzel el is érkeztünk értekezésünk központi tárgyához, ugyanis nevén neveztük azt az ideológiát, mely kétségkívül egy mélyebb értekezést igényel, melynek végén egyetlen üzenet érteti meg velünk a tényt, miszerint a klasszikus nemzeti liberalizmus vívmányaival ellentétben a 21. század korszelleme, az ultraliberalizmus szelleme már nem az egyén általános szabadságát hivatott globális szinten kivívni, hanem a tőke szabadságát; ezzel pusztán annyi a probléma, hogy utóbbi felülírja az előbbit. Nem élhet az egyik, amíg él a másik.
Ez a korszellem nem csupán egy több évszázadon átívelő egodestruktív metamorfózison esett át, de immár világosan kijelenthetjük, hogy az ezredforduló hajnalán korszellemmé kezdte kinőni magát, napjainkra pedig célját sikeresen el is érte.
Az ultraliberalizmus akár egy vírus, szervezetten beszivárgott a társadalom legapróbb szegleteibe is, hogy térdre kényszerítse a modernkor egyénét; hogy az emberrel végleg elfeledtesse mindazt, melynek birtokában nem csupán századokon, de évezredeken át, joggal nevezhette magát embernek.
A szóban forgó érték: az identitás.
Az identitás mindenekelőtt öndefiníció; az egyén szellemi, lelki, sőt testi értelemben vizsgált megnyilvánulása, belső értékeinek gyakorlati realitása. Az identitás az iránytű, melynek egy vagy több ideológia az alappillére, és amely útmutatást kínál az egyénnek a földi élet olykor rögös útvesztőjében.
Elérkeztünk hát a történelmi fordulóponthoz, amikor szembesülnünk kell elődeink hibájával, elkerülhetetlenül viselnünk kell annak következményeit, és ami a legfontosabb: le kell vonnunk a tanulságot.
Az említett hiba pedig nem más, mint az ultraliberális (globálkapitalista/neoliberális) hatalomátvétel megakadályozásának elhalasztása.
Az úgynevezett rendszerváltás egyáltalán nem azt érte el, amit eredetileg ki kellett volna vívnia. Kelet-Közép-Európa nemzetei nem önmaguk felszabadítását érték el, hanem zsarnokot váltottak! A szocialista államdiktatúrát a kapitalista tőkediktatúra váltotta. Csöbörből vödörbe zuhantunk. Változatlanul a társadalom 1%-nyi parazitája telepedett rá az európai civilizáció nemzeteire, melyek egykor még büszkék voltak arra, hogy szabadok.
Drábik János szavait idézve:
„A múlt egy nemzetnek olyan, mint fának a gyökér; ha a gyökeret elvágják, a fát könnyű kidönteni.” Ez az elsődleges célja a felforgatás erőinek, akik a nagy francia forradalom óta és a polgárosodás lehetőségeit kihasználva igyekeznek megfosztani a földi embert mindennemű identitásától, hogy tévútra lépjen az élet ösvényein és vakon sétáljon egyenest egy feneketlen szakadék torkába.
Ahogy azt Wass Albert is papírra vetette: „Nem nyugaton kel fel a nap.”
Az említett civilizációbomlasztó erők elsőrendű célpontja pedig természetesen a jövő nemzedéke és egyben záloga: az ifjúság. Mindezek fényében tiszta lelkiismerettel jelenthetjük ki, hogy a konzervatív ifjúságnak nem csupán feladata, de kötelessége nem csupán a példamutatás, de identitásának felajánlása mindenki számára, aki nem rendelkezik e nemes kinccsel, mely minden kétséget kizáróan a legmagasabb rendű érték, mely civilizációteremtő erővel bír, s amely a jövő biztosítékával egyenlő.
Ezekben a rendkívüli időkben tehát ki kell állnunk olyan tradicionális alapértékek mellett, mint a haza és a család szeretete, a kultúrális identitásunk ápolása, vagy egyáltalán megőrzése stb…
Az ulraliberalizmus fegyverhordozói a 19. századtól kezdődően egészen napjainkig, kitépték az egyén markából az erkölcsi, a nemzeti, végül a nemi identitását is.
S most itt vagyunk. Itt vagyunk, egy minden ízében, önmagából kiforgatott civilizáció végnapjain. Itt vagyunk, az ember alkonyán.
Kiemelt kép: iam1in4.com
