Jéghideg téli napon vívta 1710. január 22-én a Rákóczi szabadságharc utolsó jelentősebb ütközetét a kuruc hadsereg Romhány térségében, a Lókos patakhoz közeli réten. A nyugat-nógrádi községben minden esztendőben több eseményből álló ünnepségen emlékeznek meg a vitéz elődökről.
Máig nincs teljes egyetértés a korszakkal foglalkozó szakemberek körében, hogy végeredményben melyik hadsereg hagyta el győztesen háromszáztizenhat esztendővel ezelőtt a romhányi csatateret. Pontosabban a kurucok vagy a labancok válogatott fegyveres alakulatai távoztak elégedettebben a nógrádi végekről, hiszen ahogy az utókor egyik leírásában is szerepel: „a két küzdő fél ez alig másfél óráig tartó, de nagyon heves és meglepő fordulatokban gazdag ütközet után egymástól széjjelvált anélkül, hogy a csatát bármelyikük is a végsőkig folytatta volna”. Vagyis, sportnyelven szólva a döntetlen áll legközelebb a végkimenetel megítéléséhez.
Mi, itt a szülőföldön joggal lehetünk büszkék az ősök eme dicső tettére, és hiába alakult úgy a szabadságharc kifejlete, ahogy, és hiába kilincselt európai uralkodói udvaroknál a vezérlő fejedelem katonai és pénzügyi támogatásért, hiába harsogták későbbi korok kárörvendő módon, hogy mekkora áruló tettet hajtott végre Károlyi Sándor a nagymajtényi fegyverletétellel, az 1703-11 közötti események aranybetűkkel íródtak be hazánk, a magyarság történelmébe.
Romhány pedig hűen tiszteleg a három évszázaddal ezelőtti hősök előtt. Nemrégen újult meg az 1932-ben felavatott turulos kőoszlop környéke, és talán még megmenthető valahogy a falu nyugati végén álló öreg mogyorófa, aminek magjait a rodostói száműzetésből küldte haza II. Rákóczi Ferenc.
Az idei ünnepség keretében a hagyományok szellemében koszorúzást tartottak a „turulnál”, majd ezután a Bereczki Máté Művelődési Házban Turi Tímea polgármester a község szolgálatában végzett tevékenységükért elismerő oklevelet adott át két helyi egyesület képviselőjének, illetve két magánszemélynek.
