Eleve rendkívül fanyar szájízzel ébredtem március tizenötödike reggelén. Tudtam jól, hogy ez az ünnep már régen nem arról szól, mint megboldogult fiatalkoromban, amikor büszkén viseltem a kokárdát a szívem felett a nemzeti ünnep különböző eseményein. Ebben az esztendőben a kokárda a fiók alján maradt.
Mit is láthatott a magyar emberfia ezen a vasárnapon, ha széttekintett az internet világában, kapcsolgatta netán otthon a televíziót, vagy csak futó pillantásra méltatta a szemgolyója előtt szélsebesen görgő hírcsokrokat! Két önjelölt népvezért a pulpituson, körülöttük híveik seregét, akik közül bőven akadhattak olyanok, akik valóságos buddhai imádattal tekintettek fel a „mesterre”. Március tizenötödike nem szólt másról, mint versengő hadak agyament számháborújáról, hogy ki képes több embert mozgósítani a szentesített céljai érdekében, Budapest melyik pontján tapossák halálra egymást a bősz szurkolók, melyik fővárosi tér melyik négyzetcentiméterén sürgött-forgott több bálványbámuló.
Bizton jelentem ki, azok jártak jóval jobban, akik a tömegnyomor helyett a csendes belső elmélyülést választották. A vallásosok elrebegtek halkan egy-két imát Petőfi, Kossuth, a forradalom ifjai és a szabadságharcos hősök tiszteletére, vagy ebben a gyönyörű tavaszban fittyet hányva bármiféle politikai felhajtásra, kimentek a szabadba kirándulni, szippantottak egyet a márciusi ébredező fenyves levegőjéből, a tópartokon sétálva elmerengtek, milyen vidáman fickándoznak a halak a vízben, nem foglalkoztak azzal, hogy a pártfőnökök milyen válogatott kifejezések áradatával sértegetik egymást a messzi tapsorkánban. Inkább a gyermekükre figyeltek, nehogy véletlenül leegye a ruháját a frissen vásárolt omlós gyümölccsel, vagy édes-sós süteménnyel, felhőtlenül vakkantgató kutyájukhoz intéztek egy-két kedves, figyelmeztető szót, hogy a porban fetrengésnek is vannak határai, vagy csak egyszerűen feltekintettek az égre, és nézték a parányi felhők vonulását.
És belül mennyire, de mennyire boldogabbak lehettek az utcákon vonuló tömeg bármelyik tagjánál.
