
Május utolsó vasárnapja hazánkban a Hősök Napja. Ilyenkor rója le tiszteletét országszerte az utókor az első és második világháború, illetve az 1848/49-es szabadságharcban és az 1956-os forradalom harcaiban elhunyt férfiak és asszonyok emlékhelyeinél. Ennek okán maga a „hős” fogalma késztetett némi töprengésre.
Először a szakszerű etimológiai magyarázat után néztem. A szótár megállapítása szerint a hős „életét sem kímélő bátor katona”, avagy „csodálatos tettek végrehajtója mesékben és regékben”, netán „bátorságával és helytállásával példamutató ember, akár a hétköznapokban is”, de az irodalmi művek jelentős alakjait is ide számítják a szakemberek.

Nos, ez nagyon is igaz. A Przemysl várát védő magyar katonák, vagy az Isonzó mentén küzdő bakák és tisztek mindenképpen ebbe a kategóriába soroltatnak, hasonlóképpen azok, akik életüket áldozták Civitas Fortissima védelmében. Az északi sarkot elsőként elérő Peary, vagy a déli sarkra érő Amundsen szintén kiérdemli ezt a minősítést, miként Jurij Gagarintól sem vonható meg a méltatás, aki első emberfiaként hódította meg a kozmoszt. Említhetnénk még nyugodtan Raoul Wallenberg és a balassagyarmati származású Mikó Zoltán nevét, akik a második világháború utolsó időszakában zsidók és honfitársak tömegét mentették meg a végső pusztulástól.
Kereshetjük a hétköznapok hőseit is: egy bravúros műtétet végrehajtó szívsebészt, egy halálos gázolástól az utolsó pillanatban gyermeket megóvó járókelőt, egy kiváló teljesítménnyel kirukkoló sportolót.
Május utolsó vasárnapján tehát ne csak a temetőkben, az emléktábláknál és szobroknál álljunk meg egy pillanatra, méltatva dicső tetteket végrehajtó elődjeinket, hanem gondoljunk azokra is, akik a mindennapok során cselekednek úgy, hogy kivívják őszinte megbecsülésünket.