Szlovák államfőaspiráns: „Nem lehet a szomszédra, mint elszakított területre tekinteni. Amíg így értelmezi valaki a szomszédját, addig a történelem túszai leszünk.”
A szlovák államfői posztért versenybe szálló Ivan Korcok korábbi külügyminiszter a kiemelt ügyek között említette Szlovákia Magyarországgal kapcsolatos viszonyát. Külpolitikai programját bemutatva hangsúlyozta, hogy Szlovákiának a történelem jó oldalán kell állnia.
Hangsúlyozta: „Szlovákia számára két kihívást is látok. Az egyik a Magyarországhoz fűződő speciális viszony, a másik az Ukrajnában dúló háború.
Magyarország és Szlovákia viszonyában a közelmúltban volt példa feszült helyzetre, majd pedig a két állam egyszerűen nem vett tudomást azokról a dolgokról, amik feszültséget okozhatnak. Így például a magyar állam által Szlovákia területén megvalósított politikák bizonyos aspektusairól sem. Külügyi tárcavezetőként ezeket az ügyeket a magyar féllel való kommunikáció során én a terítékre tettem. Mindezt azért, hogy a kétoldali kapcsolatok visszatérjenek abba a formába, ahogy azt a két ország közötti megállapodás előírja. Úgy vélem, a kérdéses ügyekben való hallgatást a magyar fél úgy értelmezte, nincs gond a szlovákiai tevékenységemmel.
Én tényleg nem gondolom, hogy a szlovák érdeket minden áron csendre és nyugalomra kellene cserélni. A két ország viszonyának a nemzetközi jogra kell alapulnia.”
A magyar-szlovák viszonyban még mindig fontos szerepet játszik a történelem, amelyet a két fél különbözőképpen értelmez.
Az államfőaspiráns kifejtette: „Az elmúlt 30 éveben a magyar és a szlovák politikum is adós maradt azzal, hogy a saját országán belüli nyilvánossággal objektíven és a szomszéddal szembeni empátiával kommunikáljon a történelemről, és nem úgy, hogy az valamiféle belpolitikai mozgósítást szolgáljon.”
Ennek kapcsán joggal merül fel a kérdés, miszerint vajon hogyan lehet „a szomszéddal szembeni empátiával kommunikálni a történelemről”, miközben a másik fél arra kér minket, hogy felejtsük el, hogy a teljes országuk egy a magyar nemzettől igazságtalanul és jogtalanul elszakított terület, hogy tagadjuk meg a több mint 1000 éves történelmünket, ellenben fogadjuk el az övéket, amely alig több mint 100 éve kezdődött el, ráadásul az államuk hamisan oktatja?
Hozzátette: „Úgy látom, az is hiányzik, hogy a két fél a történelemről és annak fájdalmas következményeiről kommunikáljon.”
Ennek ellenére pont ő beszél arról, hogy a két félnek nem kellene kommunikálni a történelemről és annak fájdalmas következményeiről.
Majd folytatta: „Ehelyett a saját sérelmeink átélésének lövészárkaiban ássuk el magunkat. Azt szeretném, és államfői feladatnak tartom, hogy tényleg kezdjünk el beszélni a közös történelmükről, lépjünk egy olyan útra, amely egy ponton majd a történelemmel való közös megbékélés gesztusához kell vezessen!
A két népnek a történelmi Magyarországban való közös útját és az ezen az időszakban született sérelmeit kölcsönösen el kell ismerni. Úgy látom, mindennek a kijelentések szintjén kell kezdődnie.
Kijelentette: „Ez azt jelenti, nem lehet a szomszédra, mint elszakított területre tekinteni. Amíg így értelmezi valaki a szomszédját, addig a történelem túszai leszünk.”
Mi ezzel a baj?
A probléma ezzel csak az, hogy nem tudunk nem elszakított területként tekinteni egy elszakított területre. Aki erre kér minket, egyben azt várja tőlünk, hogy tagadjuk meg a történelmünket, a múltunkat. Pedig a múlt, egy nemzetnek olyan, mint fának a gyökér. Ha pedig a gyökeret elvágják, a fát könnyű kidönteni. Továbbá a politikai korrektség tempójához hasonlóan a valóság tagadására ösztönöz, mely hozzáállás igencsak sötét jövőképet kínál.
Éppen ezért el kell ismernünk a közös múltunkat. A Szent Korona országában a szlovák kisebbség és magyar többség a nemzeti egység jegyében mindig együtt tudott élni, harcolni, különösebb gondok nélkül. Szépirodalmi művek szólnak arról, milyen a „tót atyafiakkal” együttélni.
Az államfőaspiráns olyan terminológiát alkalmaz, mely szerint kizárólag két választásunk van: elfogadjuk a Trianoni Békediktátumot, vagy sovinisztaként utáljuk a szlovákokat.
Pedig létezik egy harmadik út is. Nem csupán az igazságtalanságba való beletörődés és a sovinizmus lehetősége adott. A helyes döntés az, ha nem fogadjuk el, hogy darabokra szabdalták Magyarországot, és nem fogadjuk el a sovinizmust sem. El kell utasítanunk Trianont, de ugyanakkor nyitnunk kell a szomszédaink felé, és ez nem ellentmondás.
Lehet, hogy a békediktátum elfogadásának elutasítása nem reális célokat tükröz, de Tisza Istvántól tudjuk, hogy a reálpolitika nem zárja ki az idealizmust, és a helyes út a kettő szintézise. Van úgy, hogy olyan célért kell küzdeni, amely nem tűnik reálisnak, mert ezt követeli meg az erkölcs és az elvek.
Nem mellesleg, ha a sovinizmus káros jelenségére keresünk példákat, éppen a szomszédba érdemes elmennünk. Érdekes módon egy árva szóval nem említette az államfőaspiráns a határon túli magyar kisebbségek elleni magyargyűlölet problémáját. Pedig elég mélyen a témába vág. Erre vonatkozó példa akad bőven akár Szlovákiában, akár Ukrajnában, akár társadalmi, akár állampolitikai szinten.
Magyarországon egyetlen szlovák kisebbségit sem vertek meg, mert tótnak tartotta magát! Ezt is érdemes lett volna figyelembe venni és megemlíteni, de ez valamiért elmaradt.
A szóban forgó harmadik út a nacionalizmus. Ezt az eszmét sajnos sokan keverik a sovinizmussal, pedig abból, hogy valaki szereti a hazáját, semmilyen tekintetben nem következik az, hogy más népeket utál, sőt. Egy nacionalista, hazaszerető egyén ugyanis elutasítja a sovinizmust, és helyette a környező nemzetállamokkal való együttműködést tartja helyesnek, mert azonosul azok saját hazaszeretetével.
Érdemes a sovinizmus példáit szociálpszichológiai, társadalomlélektani szempontból vizsgálni. Azon nemzetállamok polgárai, akik az Első Világháborút követően területeket nyertek el tőlünk, a lelkük mélyén tudják, hogy a békediktátum, avagy másnéven békeparancs, vagy kényszerdiktátum igazságtalan volt. Ez társadalomlélektani szempontból is leírható folyamatot indított el. A határon túli kettősállampolgárságú magyar kisebbségek környezetében élő soviniszta egyénekben és csoportokban megbúvó magyargyűlölet sokszor állami intézkedésekben, sokszor fizikai erőszakban nyilvánul meg.
A magyarok és a szlovákok között tátongó szakadék azóta él, amióta 1920-ban a gyűlöletre építettek fel a semmiből egy országot, és elnevezték Szlovákiának.
Az államfőaspiráns később kitért még az ukrajnai háborúra is, melynek kapcsán kifejtette: „Ukrajna katonai megsegítése nem háborúpártiság, hanem az ENSZ Alapokmányának, az ország önvédelemhez való jogának támogatása.”
Beszélt továbbá a Lengyelországgal és Csehországgal ápolt viszonyról, illetve a visegrádi együttműködésről: „Elutasítom, hogy ez a formátum az uniós intézkedésekkel szembeni koalíció, vagy az EU intézményeinek helyettesítője legyen!”
Egy korábbi cikkünkben már kifejtettük, mennyire fontos a V4-ek (Visegrádi 4-ek) (Tagállamok: Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Csehország) megerősítése: „A V4-ek országaival nekünk el kell kezdenünk felépíteni egy új szövetségi viszonyt, amely Európát újra a méltó helyére tudja juttatni a világban.”
Létfontosságú európai érték a közép-európai nemzetállamok együttműködése és új szövetségi viszonyának felépítése, de nem mindegy, hogy milyen módon!
Forrás: „Székesi Marcell: Az ember alkonya” című könyv (megrendelhető azemberalkonya@gmail.com email-címen), YouTube, hirklikk.hu
Kiemelt kép: vg.hu
