Két apropó is vezetett a cikk megszületéséhez. Egyrészt egy baráti beszélgetés alkalmával vetődött fel a PENOMAH (Pest-Nógrád Megyei Állatforgalmi – és Húsipari Vállalat) balassagyarmati üzemegységének múltja, benne többek között a civilek által „feketén” beszerzett hústömegekkel és a mára lassan kihalófélben lévő régi szakembergárdával. Másfelől otthoni képkeresés közben előkerült egy archív fotó, amely a Kóvári úti épület teljes elbontása előtti napokban készült.
Már szűk másfél évszázaddal ezelőtt is működött a sertés – és szarvasmarha feldolgozás az Ipoly-parti városban, de ennek a vágóhídnak egy része 1910-ben tűzvészben leégett. Bár a szükséges javításokat később elvégezték, de ezután az épületből szeszfőzde lett.
Ám az igény egyre nőtt a minőségi húsfeldolgozás iránt, így 1911-ben a település nyugati határában Szeghő (Sztancsik) tervei alapján, Magos (Munk) Dezső és munkatársai kivitelezésében elkészült az új közvágóhíd, amit a város üzemeltetett, és itt biztosították az állategészségügyi és higiéniai követelményeket is.
A különböző feljegyzések alapján az 1930-as években 24 hentes – és mészáros mester, 4 segéd, öt tanonc alkotta a személyi állományt, akik a felvásárolt állatokat az üzemben vágták le, majd a tőkehúst a mesterek a saját üzleteikben árusították. A második világháború alatt az épület károkat szenvedett, de nem komolyakat, a helyreállítás gyorsan ment, viszont sokkal nagyobb gondot okozott a sertés – és marhahiány, amit hadilovak levágásával pótoltak, ami által fellendült a lókolbászgyártás.
A kommunista államosítás természetesen ezt a szakterületet is érintette, a kisipart felszámolták, a húskimérőket központosították, ekkoriban a vágóhídon húszfős volt a vágóhídi stáb. A létszám a fejlesztések által egyre nőtt, az 1960-as évekre százra emelkedett és napi átlagban száznyolcvan sertést és húsz szarvasmarhát dolgoztak fel az üzemben, ötven mázsa készítményt gyártva. A név is változott menet közben, előbb 1961-ben Nyugat-Nógrád Megyei Húsipari Vállalatra, mígnem 1969-re elnyerte a végleges formát a PENOMAH gyáregységeként. A fejlesztések révén töltelékraktárral, étkezdével, öltözővel, fürdővel gazdagodott a telephely és korszerűsítették a hűtőrendszert.
A legprosperálóbb időszakban a balassagyarmati vágóhídon kétszázhetvenen dolgoztak, a széles felvevőpiacra napi 360 darab sertés, 160 marha vágását végezték el, összesen 135 millió forint értékben. A termékek közül hazánkban és külföldön egyaránt nagy népszerűségnek örvendett a balassagyarmati turista szalámi, ami nem a töltelékanyag egyediségének, hanem a füstölés során a helyiségek falán megtelepedett érlelőgombáknak köszönhette a vásárlói elégedettséget, ami sokáig táplálta a reményt, hogy ezzel az egyedi készítménnyel erős piaci részesedést szerezhetnek.
Az első aggasztó jelek a vágóhíd működése kapcsán az 1970-es évek végén jelentkeztek, amikor Salgótarjánban létrejött a Karancshús, és a meglévő nógrádi feldolgozható állatállományért immár komoly vetélkedés alakult ki a két húsipari pont között.
„Újabb fordulatként furcsa módon a balassagyarmati gyáregység vesztét az anyacég által az 1980-as években alapított ceglédi sonkaüzem alapozta meg. Az alföldi egység létrehozása érdekében a cég közel 1,3 milliárd forint rossz konstrukciójú hitelt vett fel, amelyből 100 millió forintot nemes egyszerűséggel kiterheltek a balassagyarmati gyáregységre. A hitel visszafizetését a jövedelmezőség nem tette lehetővé, ráadásul a budapesti központ egyre több és több bevételt vont el a gyáregységtől. Utolsó erőfeszítésként az 1980-as évek végén megnyitott a városban a Rákóczi fejedelem úti, igaz, jövedelmező húsáruház, azonban a Vágóhíd mellé telepített 2. számú bolt már kevésbé bizonyult sikeresnek” – hangzott el 2019-ben az utolsó igazgató, Kőszeghy Tibor előadásában a Helytörténeti Gyűjteményben.
A rendszerváltás után 1992-ben kezdődött meg a PENOMAH elleni csődeljárás, ekkorra már kétmilliárd forintnyi hátralékot halmozott fel a cég, mígnem 1993 novemberére a gyarmati gyáregység leállítása mellett döntöttek az illetékesek. Az esetleges privatizáció során többfajta hasznosítási ötlet felmerült, de egyik sem jelentett megoldást, az utolsó döfést pedig 2000 táján szenvedte el a balassagyarmati tömeges húsfeldolgozás, amikor az akkori tulajdonosok megkezdték az épületekből a használható vas-fém és egyéb anyagok kiszerelését és elszállítását, amit nem sokkal később a teljes eldózerolás követett.
Az utókor legnagyobb szomorúsága nem is a szocreál kivitelű központi épület elbontása volt, hanem a hátsó traktusban található, az alapítás óta meglévő toronyé, amit még helyi védelem alá sem lehetett vonni, így azt is gátlástalanul ledöntötték.
Napjainkra pedig már csak a nosztalgia maradt, és az emlékezés a gyarmati turista szalámi utolérhetetlen ízvilágára…
(Forrás: Balassagyarmatért Baráti kör honlapja – balassagyarmat.eu)
