Réti Lajosra emlékezünk

Nagy-nagy szomorúsággal fogadtuk a hírt, hogy január 14-én, kilencvenöt éves korában elhunyt Réti Lajos nyugalmazott iskolaigazgató, Érsekvadkert díszpolgára, a község tájházának megalapítója és a helyi hagyományok haláláig hűséges ápolója.

***

Az elmúlt tizenöt-húsz esztendőben ahányszor csak tevékenységünk kapcsán az érsekvadkerti tájházba érkeztünk, Réti Lajos bácsi és felesége, Margit néni mindig készségesen, körültekintő jóindulattal, kedvesen, őszinte mosollyal fogadta a sajtó munkatársait. Nem egy alkalommal jártunk ott, ebben a komoly igényességgel és hatalmas szakértelemmel berendezett múzeumban, ott, a Patak felé nyíló hosszú utca elején. Lajos bácsinak minden egyes kiállított tárgyhoz, viselethez, asztalterítőhöz, kendőhöz, réklihez, cserépfazekakhoz, réges-régi kalendáriumokhoz akadt egy-egy kiegészítő gondolata, régi története, amit mi, a vendégek csodálkozó ámulattal hallgattunk. Valóban olybá tűnt előttünk, mintha a jó gazda mutatná meg portájának kincseit, azt a felmérhetetlenül gazdag és kiemelten értékes anyagot, amely hűen tárja a látogató elé a nyugat-nógrádi térség legterebélyesebb falujának múltját, a vallásosságon át a profán világig, az egyházi kegyeleti dolgokon át a paraszti kultúra varázslatos különlegességeiig.

Réti Lajos és felesége kitartó alapossággal és vigyázó gondossággal gyűjtötte össze az érsekvadkerti múlt értékeit (Fotó: facebook)

Közel húsz évvel ezelőtt, a Palóc Krónika című lap hasábjain úgy vallott erről a kitartó kutatási szenvedélyéről, hogy évtizedekig bújta a kamrákat, padlásokat, fészereket, minden érdekelte, ami csak a legcsekélyebb mértékben is Vadkerthez köthető. Volt, ahol kedvesen fogadták, de akadt, ahonnan kidobták, ám ő nem adta fel. Egy olyan helyet akart – és sikerült is – létrehozni, amely nem halott tárgyak halott múzeuma, hanem élő pont, ahol ki lehet próbálni a már rég elfeledett mesterségeket, ahol a fiatalok megszemlélhetik, hogyan éltek az elődök, és magukba szippanthatják az a levegőt, azt a miliőt, amely az ősöket körbevette.

Nekem az volt a legnagyobb élményem a tájházban, amikor egyszer Lajos bácsi szinte könnybe lábadó szemmel beszélt arról a pillanatról, amint a padlás sötétjében bogarászva rábukkant egy majd’ százötven esztendős családi bibliára.

Lajos bácsi: példamutató életet éltél, nyugodj békében!

Helyi

Csemniczky Zoltán örökös tag lett egykori munkahelyén

Bensőséges ünnepség keretében vette át a közelmúltban a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ Örökös Tagja címet Csemniczky Zoltán Munkácsy-díjas szobrászművész, az intézmény korábbi igazgatója. Csemniczky Zoltán közel ötven éve meghatározó alakja az Ipoly-parti város képzőművészeti életének. Szobrászi munkásságának egyedi érdekessége, hogy talán az egész országban egyedül ő foglalkozik a drót, mint anyag művészi megformálásának lehetőségeivel, […]

Továbbiak
Helyi

Pénteki gondolatok (13.) – Mosoly a kocsmában

Ebben a huszonegyedik századi eltorzult világban, amikor egyre inkább elsatnyulnak a személyes kapcsolatok, és az emberek nagy többsége ilyen-olyan módon teljesen visszavonultan éli mindennapjait, a homo sapiens épeszűbb fajtái mindenképpen keresik a lehetőségeket, hogy ne váljon zápultabbá, depressziósabbá az életük. Némelyik társunknak e tekintetben sokszor marad a kocsmai közeg – már ha akad. Nem tagadom, […]

Továbbiak
Helyi

Pénteki gondolatok (12.) – Karácsony közeleg

Bár még bő egy hónap elválaszt bennünket a karácsonytól, egyre több mozzanat jelzi félreérthetetlenül az ünnep közeledtét. Ez nem csupán a november második felére megérkezett (feltehetően csak átmenetinek ígérkező) hófehér lepel láttán mutatkozik, nem csak a televíziókban egyre bővülő reklámok képében, hanem a közterületek dekorációjában is. Balassagyarmaton a hóesést megelőző utolsó verőfényes napon dolgoztak serényen […]

Továbbiak