1945 májusa és októbere között a Edvard Beneš csehszlovák államfő elnöki dekrétumokkal kormányzott. Az összesen 143 rendelet többnyire az ország újjáépítéséről szólt, ám 33 kifejezetten a nem szláv kisebbségek jogainak eltörlésével és kollektív bűnösségének kinyilvánításáról szólt. Bár korábbi cikkünkben már megmutattuk, hogy milyen hatásai voltak Trianonnak az Ipoly két oldalán, de nézzük meg, hogy mit jelentett az elszakított területeken élni.
Az Osztrák-Magyar monarchia romjaiból kiemelkedő Csehszlovákia alig tízmillió fős lakosságából közel négy és fél millió lakója német vagy magyar származású volt. Ezek többsége a Szudéta-vidéken és Felvidék déli részén éltek. A Szudéta-vidéket – ahol többségében németek laktak – az 1938-as müncheni egyezmény értelmében a németek számára kellett átengednie a csehszlovák vezetésnek, míg – a többségében magyarlakta – Felvidék déli részét és Kárpátalját az első, (1938) illetve második (1939) Bécsi Döntés értelmében Magyarország számára kellett visszaadnia.
Mivel a második világháború után a húson marakodó egykori kis-antant dögkeselyűi habzó szájjal követelték vissza a jogos korrekció által Magyarországhoz visszacsatolt területeket, a magyarokat és a németeket kollektív bűnösnek, kollaboráns árulóknak titulálták, így a csehszlovák állam nem csak javaikra tehette rá a kezét – kártalanítás nélkül – de megfoszthatta őket alapvető jogaiktól és megkezdődhetett a kisebbségek felszámolása.
Ekkor tetőpontnak számított az augusztus 2-án megjelent 33. dekrétum, mely augusztus 10-i hatállyal megfosztotta a magyar és a német kisebbségeket az állampolgárságuktól, büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak. A hontalanná vált németeket és magyarokat közmunkára kötelezték, lehetségessé vált vállalkozásaik kártalanítás nélküli kisajátítása, egy újabb alkotmányrendelet pedig lehetővé tette a hatóságok által megbízhatatlannak minősített személyek őrizetbe vételét is.
A legmegalázóbb, hogy a dekrétumok lehetővé tették a magyar közalkalmazottak elbocsátását, nyugdíjuk, szociális segélyük, egészségügyi ellátásuk megvonását, a magyar nyelvhasználat betiltását a közhivatalokban és az egyházi szertartásokon, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatását, a magyar nyelvű könyvek, újságok kiadásának megtiltását, magyar nemzetiségű személy még polgári pert sem indíthatott.
Ám nem, hogy az idő közben beköszöntött kommunizmus nem vonta vissza a Beneš-dekrétumokat, de az 1993-ban létrejött Cseh Köztársaság és Szlovák köztársaság sem kívánta napirendre tűzni. Ám 2007-ben Szlovákiában mégis előkerült a téma, és bár azt hinné az ember, hogy egy modern világban egy Európai értékrendű ország eltörölné az ehhez hasonló kirekesztő és kollektív bűnösséget hirdető rendeleteket, sajnos a valóságban a – közben törvényi szintre emelt – rendelet sérthetetlenségét a szlovák parlament megerősítette.
Ennek következményeként még a tavalyi évben is megtörténhetett olyan vérlázító eset, hogy a 33-ik Beneš-dekrétumra hivatkozva a szlovák állam kisajátíthatott földeket magyar gazdától.
