A keresztény Magyar Királyság alapításának hajnalán az átalakuló állam társadalmi téren is folyamatosan változott, a krisztianizáció hírére nyugati lovagok is megtelepedtek hazánkban.
Ilyenek voltak a Hontpázmány (Hont-Pázmány) nemzetség ősei, Hunt és Paznan (Patzmann) lovagok is,
akik híres történetírónk, Kézai Simon szerint Szicíliába tartottak a szaracénok ellen harcolni, ám Géza
fejedelem itt tartóztatta őket.
Valószínűleg 983 táján telepedtek le Magyarországon és feltehetőleg nem azért, mert Géza feltartóztatta
őket, hanem mert császáruk, II. Ottó halálhíre eltérítette őket eredeti terveiktől, vagyis a Szicíliában való
harctól. Megint más feltevések szerint pedig „csak” Gizellával érkeztek hazánkba a 10. század végén.
Mindenesetre ők ütötték lovaggá Szent Istvánt Esztergomban, valamint harcoltak is az oldalán a Koppány
elleni háborúban.
A Hont nemzetség ősi birtokai Esztergom, illetőleg Hont vármegyében voltak, erről egy 1135-ből
fennmaradt oklevél is tanúskodik, amely szerint a Duna bal partján, Csenke faluban István király Hont
számára 20 ekényi földet adott állatok legeltetésének céljából. Hont vármegye névadója és első ispánja
pedig pontosan Hunt lovag, azt pedig jól tudjuk, hogy a közigazgatási egységnek a történelem során
rendkívül hányattatott sorsa volt, rengetegszer volt idegen fennhatóság alatt és legnagyobb része
sajnálatos módon jelenleg sem Magyarországhoz tartozik. A török hódoltság idején a nógrádi szandzsákba olvasztották be, a trianoni döntés nyomán pedig a nagyobb, északi része Csehszlovákiához került, a nálunk maradt, kisebbik, déli része pedig 1923-ban összeolvadt Nógrád vármegyével és Nógrád és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyeként (Nógrád és Hont k. e. e. vármegye) funkcionált tovább. Az első bécsi döntés után az egykori Hont vármegye nagy része visszatért (a részben szintén visszatért Bars vármegyével működött tovább Bars és Hont k. e.e. vármegye néven), majd a második világháborús vereségünket követően visszaálltak az 1938 előtti állapotok, azzal a különbséggel, hogy megszűnt a revíziót sürgető „egyelőre egyesített vármegye” kifejezés és szimplán Nógrád-Hont néven futott tovább, egészen 1950-ig, amikor beolvadt Pest megyébe.
Hont-Pázmány első, közös említésének legkorábbi, ma ismert időpontja egy adománylevélből származik,
1206-ból, II. András uralkodásának hajnalán. A nemzetség egyébként aktívan kivette a részét a tatárok
elleni harcból, ott voltak 1241-ben a muhi csatában is.
1271-ben egy Joakim nevű illetőt ajándékoz meg a csehek elleni harcban szerzett érdemeiért az akkori
uralkodó, V. István, sőt, a nemzetség 1274-ben megkapja Drégelyt is, amiről korábban már volt szó a
rovatban. 1285-ben Drégelyt várként említik, tehát ekkor már létezett az erősség. 1287-ben Ábrahám fia,
Tamás a források szerint a Hontpázmány birtokokkal szomszédos esztergomi érsekség jószágait
pusztította, majd 1292-95 között ismét e nemzetség akadt össze az érsekséggel.
1301, tehát az Árpád-ház fiági kihalása után a Hont-Pázmány nemzetségből többen is Károly Róbert
oldalán harcoltak és részt vettek az 1312-es Rozgonyi csatában is, majd az ezt követű szűk két
évszázadon keresztül Hontpaznan sok birtokot szerzett szerte az országban, így például Arad, Borsod,
Gömör, Nyitra vagy éppen Ugocsa vármegyékben, a korabeli források szerint összesen 281 birtokuk volt
a korszakban.
A Hont-Pázmány nemzetség őseit a Magyar Királyság legelső, keresztény lovagjai között tartjuk számon,
meghatározó szerepet játszottak politikai-társadalmi szempontból is, valamint olyan későbbi családok is
származnak e nemzetségből, mint például a Szent-Györgyi vagy a Batthyány.
